A hatalmas istennek szemébe ötlött, hogy a szigetet feltűnően szép és intelligens emberek lakják, ám társadalmuk oly fiatal volt még, hogy nem volt vezetőjük. Még az otthonuknak sem adtak nevet. Poszeidón a legnagyobb szigeten tartott felfedezőútja során egy hegy lábához ért, mely a szárazföld közepéből emelkedett ki. Felkapaszkodott az oldalán, átsétált a virágba borult erdőkön és fent, a csúcs közelében rátalált a legszebb nő lakhelyére, akit valaha látott. Kleitonak hívták és tengerkék szemeinek csillogása arcának hamisítatlan szépségével elegyítve elég volt, hogy az istent rabul ejtse és vágyakozást gerjesszen benne a gyönyörű nő iránt, aki viszonozta minden szenvedélyét és csodálatát. Szerelmük gyümölcseként tíz fiúgyermekkel ajándékozta meg Poszeidónt. Az elsőszülöttet Atlasznak keresztelték, apja pedig büszkeségében róla nevezte el szigetecsoportot és az azt körülölelő óceánt. Így lett a hely neve Atlantisz, a környező vizeké pedig Atlanti-Óceán.

Ám Poszeidón féltékeny és gonosz isten volt, aki bizalmatlanul szemlélte az embereket, köztük Kleitot is, így elválasztotta őt a külvilágtól oly módon, hogy a hegytetőn fekvő házát három hatalmas mocsárral vette körül. Mindegyik egy kilométer széles lehetett, köztük ugyanekkora földdarabokkal. Így Kleito hegyét vizek és szárazföldek koncentrikus körei vették körül.

Mikor az isten fiai férfivá értek, mindegyiküket királlyá koronázta, hogy Atlantisz egytized része fölött uralkodjanak. Poszeidón utasítása szerint Atlasz vezetésével egy tanácsba tömörültek, hogy bölcsen, népük hasznára cselekedjenek. Az atlantisziak pedig oly életerősek voltak, és tehetségesek a művészetekben, tudományokban és szigeteik erőforrásait olyan jól hasznosították, hogy nemsokára a világ első és legnagyszerűbb civilizációját tudhatták magukénak. Poszeidón engedélyével és vezetésével a tíz király pompás várost emelt a Kleito hegyét körülvevő földkörökre. Az atlantiszi építészek vörös, fehér és fekete márványt használtak ámulatba ejtő építményeikhez, amelyekben e három szín oly művészien keveredett, hogy minden ember a csodájára járt. Kleitonak a hegy tetején építettek egy óriási palotát, a tíz királyéhoz és Poszeidón templomához hasonlóan aranydíszektől szikrázott a napsütésben. Poszeidón főtemploma a világ nagy csodáinak egyike volt. Dísztornyának teteje olyan magasra nyúlt, hogy csúcsa a felhőkbe veszett. Rajta az isten fogathajtó szobra állt, melyet nimfák és delfinek fogtak közre.

E földsávokon épült város egyedülálló szépsége a vizeken átívelő hatalmas hidakban rejlett, amelyeket még jobban kiemeltek a gyönyörű kertek és ligetek virágbaborult fái és szökőkútjai, melyekből mindig sugarakban tört elő a víz. Hatalmas egyetemek, obszervatóriumok, könytvtárak, laboratóriumok és akadémiák hirdették, hogy Atlantisz az emberi művészetek és tudományok fellegvára.

Egész városrészek szakosodtak kereskedelemre és iparra, mivel az atlantisziak tudósaik és kutatóik találmányait elszállították más országokba is, megalapozva ezzel virágzó üzleti kapcsolataikat. Egy hatalmlas csatornát ástak a sziget közepétől a tengerig, hogy a hajók be tudjanak vitorlázni egész a vízkörökig, amiket újabb csatornák kötöttek össze egymással.

Akik a városba látogattak, lelkesen írtak az ott lakó gyönyörű nőkről és jóképű férfiakról; a szabadságról, amit a királyok törvényei alatt élvezhettek; az ügyes kézművesekről, akik nemesfémeket használtak alapanyagnak; a friss tengeri szélről, ami elfújta a vasöntödék nehéz füstjeit; a nyüzsgő piacokról, ahol az ott lakók árulták bőséges és színpompás termékeiket és végül, de nem utolsó sorban a fesztiválokról, amelyek atlantisziak éneklő és táncoló tömegeit vonzották az utcára. A legnagyobbat ezek közül az ünnepek közül ötévente egyszer rendezték meg, mikor a tíz király összegyűlt Poszeidón templomában a tanácsülésre. Míg ők megvitatták a sziget ügyeit, a vidékről jött állattenyésztők felvonultatták legszebb bikáikat és feldíszítették őket a templom kövezetén. Nagy tömegek gyűltek össze, hogy megcsodálják fényes szőrüket és elborzadjanak kardszerű, félholdra emlékeztető szarvaikon. Közben a nemesek és harcosok előkészítették a bikaviadalt. Mikor az ülésezés véget ért, a bikákat szabadon eresztették a templomban és egy csoport vadász pusztakézzel kelt birokra az állatokkal. A cél az volt, hogy egy állatot csellel az oldalára döntsenek. A vadászoknak előbb-utóbb mindig sikerült célt érniük és megragadni egyet, hogy aztán lebirkózzák, majd feláldozzák Poszeidón tiszteletére. A többi bikát visszavitték a farmokra és végül egy nagy, közös lakomával vetettek véget a napnak.

Atlantisz tudósai és technokratái nem őrizték féltékenyen a tudományukat, hanem ipari misszionáriusokként terjesztették az akkor ismert világ minden táján. Megtanították az egyiptomiakat és a majákat a piramisépítés fortélyaira, a görögöket arra, hogy hogyan faragjanak atlanti oszlopokat, amelyek ember formájában tartják az épületek tetejét. Amerre az atlantiszi hajók el tudtak jutni, ott elterjesztették kohászati, asztrológiai, gyógyászati és mágnesességen alapuló tudományukat és más ismereteiket. Tudtak írni, olvasni, értettek a matematikához, a mezőgazdasághoz, építészethez és az emberi civilizáció minden összetevőjéhez. Azt is beszélték, hogy az atlantisziak közel jártak ahhoz, hogy felfedezzék a Kozmosz mozgatóerőit, hogy ezeket igába hajtva végtelenné tegyék az emberi lehetőségek határát.

Évszázadokon keresztül Atlantisz volt a világ közepe. A nemzet békéjét és biztonságát hatalmas hadsereg és hadiflotta biztosította, amely olyan erős volt, hogy semmilyen ellenfél nem mert volna szembeszállni vele és persze az atlantisziak élvezték hosszú, jólétben tellő életüket. Ám körülbelül 1200 évszázaddal ezelőtt, a tíz király elkezdte megváltoztatni a külvilághoz való viszonyát. Ötévenkénti tanácskozásaik egyikén úgy határoztak, hogy többé már nem elég, hogy az embereik csak elterjesztik tudásukat a világ minden táján. Megegyezésük szerint attól fogva mindenki, aki részesül az ő technikájukból, váljon az ő birodalmuk részévé és ipari feljebbvalóik tisztelete jeléül fizessenek nekik adót.

Így az atlantisziak hajóra szálltak és elkezdték meghódítani a világot. Expedíciókat küldtek Közép- és Dél-Amerikába, ahol leigázták az inkákat, aztékokat és majákat, gazdag hadizsákmányt küldve vissza hazájukba. Egy másik flotta uralma alá hajtotta egész Észak-Afrikát és egyesült Egyiptomban, hogy innen támadjanak majd Görögországra, ahonnan tovább terjeszkednének Ázsia királyságai felé.

Időszámításunk előtt körülbelül 9500-ban, a nagy atlantiszi invázióra készülő flotta behajózott Athén kikötöjébe, ahol óriási túlerejű görög had várt rájuk. Mikor a két sereg összecsapott, a nyílvesszők zápora elsötétítette az eget, a harci mének patái úgy dübörögtek, mint mikor vihar rázza az Olümposzt, az atlantisziak bronz pajzsai szemkápráztatóan villództak és lándzsahegyeik a búzaföldek megannyi kalászára emlékeztettek. Ám az athéniak oly elkeseredetten harcoltak a hazájukért, hogy végül az atlantisziak megtört serege visszavonulásra kényszerülve menekült a hajók felé.

A flotta éppen vitorlát bontott, amikor az ég színe az alvadt véréhez hasonlóvá vált és fekete felhők söpörtek át rajta olyan hátborzongató hang kíséretében, amilyet még soha, senki sem hallott azelőtt. A hullámok akkorára dagadtak, hogy az összes hajót elnyelték, miközben a szárazföldön földrengések hullámoztak végig és az óceán úgy rohant egyik parttól a másikig, mint mintha valaki egy hatalmas tálban vizet lötyögtetett volna.

Hosszú napokig úgy tűnt, hogy a Kozmosz darabokra esik. Az égből hatalmas mennyiségű víz zúdult a földre, a hegyek megremegtek és kettéhasadtak, az óceán pedig egy iszonyatos hullámtengerré változott. Mikor végre lecsillapodott a tenger, néhány viharvert hajó vánszorgott be a kikötőbe. Azt az üzenetet hozták, hogy Atlantisz eltűnt, az Altanti Óceán elnyelte a helyet, a rajta virágzó várossal és kultúrával együtt.

Azóta a történészek sokat vitatkoztak Atlantisz elsüllyedésének kiváltó okán. Némelyek azt mondják, hogy Poszeidónt annyira dühítette az athéni sereg győzelme, hogy teljes pusztulásra ítélte az embereit. Mások szerint egy atlantiszi tudós megtalálta a Kozmosz tiltott titkának kulcsát és véletlenül szabadoneresztve azt, az egész sziget pusztulását okozta.”

Idézet a Soha nem volt dolgok lexikonából ( Lexicon of Things that Never Were )

UTAZÁS ATLANTISZRA

Valóban létezett Atlantisz, vagy az elveszett paradicsomról szóló történet csak egy erkölcsi tanulságot rejtő mese? A szigetről először a nagy görög filozófus, Platón beszélt, mikor arról akart példabeszédet tartani, hogy az ég hogyan bünteti meg azokat, akik hamis isteneket imádnak. Van azonban néhány jel, mely arra utal, hogy a történet igaz lehet – a szörnyű katasztrófa emlékét évszázadokon keresztül megőrizte a szájhagyomány. Legyen azonban akár mitológia, akár valóság, Atlantisz legendája egy olyan nagyszabású kutatást inspirált, amelytől máig is visszhangzik a történelem.

3500 évvel ezelőtt vagyunk, a hosszú, lusta égei nyár már a végéhez közeledik. Éppen alkonyodik és az elhaló nap sugarai egy, apró, majdnem tökéletesen kör alakú szigetre vetülnek, amelyet izgalmasan széppé varázsol a violaszín tengerből kiemelkedő vöröses vulkáni kráter a szárazföld közepén. Még az Égei-Tenger szigetei közt is egyedülálló különleges szépsége miatt. A fecskék kergetőzve, cikk-cakkban suhannak át az égen a lenyzgvó nap fakó fényében. Az olajfák ágai lágyan ringatóznak a könnyű, esti szellőben. A sziget kikötője csendes és nyugodt. A napi nyüzsgésnek már vége. A halászok ezüstösen csillogó zsákmányukkal éppen otthonukba tartanak. A keskeny utcák lassan megtelnek emberekkel, nevetéssel és beszélgetéssel. A kis házak ajtajai előtt pletykáló asszonyok ülnek és a körös-körül megbúvó apró műhelyekből a fazekaskerekek surrogása szűrődik ki. A gyümölcsöskertekből és szőlőföldekről az egésznapos munkát maguk mögött hagyva, férfiak sétálnak hazafelé. Az árnyékok megnyúlnak, ahogy az este közeleg. Ekkor egy különös, fullasztó melegség önti el a várost. A tenger lassan ólomszínűvé változik. A föld mélyéből elfolytott morajlás tör elő, először szakaszosan, később pedig már folyamatosan. A szigetlakókat elfogja a pánik. Megérezték, hogy a nagy vulkán, melynek 1500 méteres csúcsa uralja életüket, kitörni készül és az isten, aki a tűzhányóban lakozó erőket tartja kordában, felébredt hosszú szendergéséből. Amit nem tudhattak, miközben néhány hirtelenjében összekapkodott értékeikkel menekültek, az az volt, hogy szigetük és egész civilizációjuk végleges pusztulásra ítéltetett egy olyan jelenség által, amellyel kapcsolatban a vulkano- és szeizmológusok már évek óta gyűjtik a bizonyítékokat. Egy akkora vulkánkitörés által, amelyhez foghatót a világ azóta sem látott. Először folytogató, fekete füst lepte el a várost. Ezután izzó habkőeső zúdult rájuk, amelyet hamu követett a vulkán közepéből fellövellő kitörések szünetében. A katasztrófa tetőpontján a tűzhányó szabályosam felrobbant a benne keletkezett roppant erejű nyomás hatására. Egy akkora durranással, amely a Földközi-Tenger egyik partjától a másikig hallatszott. Úgy tűnhetett, mintha eljött volna a világvége. A sziget nagy részét elöntötte a hamu, végül pedig a vulkán belsejében felhalmozódott magma kiürült, sokezer tonnányi kőzetet sodorva magával, minek eredményeképpen a hegy összeroskadt, egy meredek, 60 kilométer átmérőjű krátertavat hozva létre, ahogy lesüllyedése után a víz beleözönlött. Ám ezzel a szörnyűségek még nem értek véget. A földrengések óriási szökőárakat és árhullámokat indítottak el, amelyek a természet talán legborzalmasabb erői. 200 méter magas hullámok semmihez sem hasonlítható erővel csapkodták a közeli partokat. A kutatók ilyennek képzelik ma a 3500 évvel ezelőtt, a szigeten lejátszódó katasztrófát. Becsléseik szerint a robbanás ereje vetekedhetett 500-1000 atombomba pusztítóerejével. Ezt teljes sötétség követte, amelyet a sűrű hamueső okozott, még heteken keresztül az egész Égei-tengeren. Igazából a hamu még a sötétség után is hullott, melynek nagy részét vulkáni tufa formájában találjuk meg, 60 méternyi réteget képezve Atlantisz egykori romjai felett, amelyet ma a görögök Kallistének hívnak. A történészek ma már meg vannak győződve róla, hogy ami Kallistével történt, magyarázat lehet arra a rejtélyre, amely Platón óta (i.e. 427-347) zavarba ejtette az embereket.

Platón, a nyugati gondolkodás atyja, az egyetlen forrása Atlantisz legendájának. Az ő töredékes története egy szigetről, amelyet elnyelt a tenger, még a modern emberek tudatában is él. A filozófus Atlantisza egyfajta paradicsom volt, egy hatalmas sziget, amely nagyobb volt, mint Líbia és Ázsia együttvéve, hatalmas hegyvonulatokkal, dús legelőkkel, amelyeken mindenféle állat élt (még elefántok is), pazar kertekkel, ahol a gyümölcsök „fényesek, kívánatosak és egész évben szüretelhetők”. A föld ásványkincsekben gazdag, különösen egyben, amelyet az ókoriak kiváltképp szerettek, ez a színjátszó orichalc volt, amely a vörös-, vagy sárgaréz egyfajta ötvözete lehetett. Atlantisz fővárosa, amely a sziget közepén állt, azért is említésre méltó, mert összes épülete összhangban épült, a fehér, vörös és fekete kőzetek harmonikus kombinációjában. Még különlegesebb maga a város alaprajza volt. Öt zónára volt osztva, melynek mindegyike tökéletes koncentrikus köröket formázott. Rengeteg kikötője pedig egy-egy csatorna kezdeti pontja volt, amelyek behálózták a szigetet. Platón elmondása alapján a kikötők mindegyike „a világ minden tájáról érkezett hajóktól és kereskedőktől zsúfolt, a levegő pedig tele mindenféle nyelvek bábeli lármájával…éjjel-nappal”. A város közepén állt a nagy palota és a templom, amely talán szebb volt mindezeknél. „Külseje, a dísztornyokon kívül, mindenütt ezüsttel borított, a tornyok maguk pedig arannyal. A templom tetejének belseje elefántcsont borítású, itt-ott arany és ezüst orichalcal díszített, ugyanúgy, mint a falak, az oszlopok és a padló. Belülre aranyszobrokat állítottak, melyek között ott áll a tengerek uráé, a földrengetőjé, Poszeidóné is, fogatját hajtva, amelyet hat szárnyas ló húz. Akkora, hogy feje a templom mennyezetét súrolja. Körülötte legalább száz nereida delfinek hátán.” Mikor ő és testvérei (Zeusz és Hádész) felosztották egymás között a világot, Atlantisz Poszeidónhoz került. Ő lett hát a sziget hatalmas ura, amelyet a fiaival népesített be, egy erényes fajjal, amely isteni vérrel kevert. Atalntisz tíz királya hihetetlenül gazdag volt és nagy hatalommal, bölcsen uralkodtak népük és a kiterjedt kolónia felett, amelyet ők hoztak létre. Számtalan generáció élt békében a szigeten, olyan törvények védelme alatt, amiket maga Poszeidón hozott, akinek igazságossága világszerte csodálatnak örvendett. Ezeket a törvényeket „az első királyok jegyezték le egy orialch oszlopon, amely Poszeidón templomában állt, ez pedig a sziget kellős közepén.” Ám végül az atlantiszi társadalom is hanyatlásnak indult. Az emberek a gazdagság, a luxus és a lustaság hamis isteneit kezdték el imádni. Platón pedig, aki az emberi természet örök pesszimistája volt, így ír: „Mikor az emberekből kezdett kiveszni isteni mivoltuk, egyre elkörcstelenebbül éltek, míg végül az emberek kivonták magukat az isteni irányítás alól és emiatt – nem bírván irányítani sorsukat, szertelenül kezdtek viselkedni, lealacsonyítva magukat azok előtt, akiknek volt szemük, hogy lássák: elvesztették legértékesebb ajándékukat. Ám azok, akiknek nem volt szemük, hogy lássák az igazi boldogság eltűnését, áldást osztottak magukra és tetszelegtek maguk előtt, miközben tele voltak irigységgel és önteltséggel.” A korrupció ideje alatt volt, hogy az atlantisziak országokat igáztak le, szolgasorba döntve a Földközi-tenger egész partvidékét. Az egyetlen erő, amely képes volt szembeszállni velük, Athén serege volt, a városé, amely Athéné - a bölcsesség, ipar és háború istennőjének védelme alatt állt. A hopliták nehézgyalogsága fényes győzelmet aratott, sikeresen elejét véve ezzel az atlantisziak további hódításainak. Ám e visszavonlás nem volt elég. Az istenek borzalmas büntetést eszeltek ki a hitehagyott népnek. És Platón innen folytatja: „Ezek után egyetlen szörnyűséges éjszaka leforgása alatt vad földrengések rázták meg és árvizek öntötték el a szigetet…Atlantiszt örökre magába temette a tenger.”