Az aurórai Gardner B. Marshall (USA Kane Állam, Illinois város) 1912.november 25.-én benyújtotta felfedezési kérelmét az Amerikai Egyesült Államok Szabadalmi Hivatalába.

Kilenc hónappal később, 1914. május 12.-én ez a szövetségi ügynökség megadta Gardner úrnak a 1096102 számú Egyesült Államok- beli szabadalmat, a valaha kiadott második legfontosabb tudományos dokumentumot. Tudományos értékét csak az 1903-ban benyújtott mechanikus repülés felfedezése – Orville és Wilburn Wright által – szárnyalta túl. Olyan okok miatt, amelyekkel Gardner úr nem számolhatott előre a korai 1900-as években és amelyek mára már teljesen világossá váltak, az ő felfedezése hamar minden idők legmagasabb besorolású katonai titkává vált.

1913-ban Gardner megírta eredeti könyvét, kétségkívül bizonyítván, hogy a Földünk egy üreges gömb. Oly hatalmas mennyiségű volt a bizonyíték, amit folyamatosan gyűjtött csillagászati tanulmányokból és sarkkutatások által, hogy 1920-ban 450 oldalra bővítette könyvét. A címe: „Utazás a Föld belsejébe, avagy tényleg felfedezték a sarkokat?”(A Journey to the Earth’s Interior, or Have the Poles Really Been Discovered?!”)

Habár úgy látszik, hogy nem volt tisztában vele, Gardner munkáját megelőzte, bár hiányosan, William Reed, akinek a könyve a „Sarkok fantomja” („Phantom of the Poles”) 281 oldalon, 1906-ban New York városában a Walter S. Rockey Co. kiadásában jelent meg. Az egyik hiányosság Reed elméletében, amelyet egyébként nagyon okosan kifejtett, az volt, hogy nem sikerült befejeznie a centrifugális erőnek a Föld kialakulására vonatkozó gondolatmenetét.

Ennek eredményeképpen sosem tudott logikus indokot adni a Föld belsejében lévő erőteljes hő és fényforrásra. Gardner viszont magyarázatot adott erre. Az a különbség, hogy amíg Reed kutatásait csakis a sarkkutatásokra összpontosította, addig Gardner csillagászati tanulmányokkal is kiegészítette sajátját.

Ennek a tanulmánynak a legnagyobb része igazi szakértőktől származó vallomás, olyan emberektől, akik ott voltak, – ott az óriási teleszkópoknál és főleg ott, azokon az előzőleg ismeretlen óriási sarki területeken. De elsősorban a józan-ész az oka, amiért Gardner elméletét bejegyezték az Egyesült Államokban 1096102 számon szabadalmi oltalomként.

Kezdetben, 4 vagy 5 millió évvel ezelőtt, a Föld még mindig egy óriásira duzzadt forró, örvénylő, gázlabda volt és lassacskán elkezdett összehúzódni, ahogy hűlt. A fizika törvényei szerint, a hűlő gázok lecsapódnak, így tehát a gyorsan pörgő gömb gázai összegyűltek, ahogy a hőveszteség folytatódott. Az önközpontú gravitációs vonzás továbbra is csökkentette a pörgő hűlő anyag-labda átmérőjét, –de csakis egy bizonyos fokig. Ez a nagy logikai különbség a régi, elavult bolygó-kialakulási elmélet és Gardner felfedezése között. A régi vélemény szerint azt hinnénk, hogy a gravitációs összehúzódás egészen addig folytatódott, amíg a Föld olvadt, forró nem lett a hatalmas gravitációs nyomás alatt. Amíg egy ilyen folyamat minden kétséget kizáróan automatikusan végbemegy a különösen hatalmas testek egyetemes fejlődésében, ahogyis minden csillag keletkezésekor, ez semmiképpen sem lehet az átlagos bolygóknak a végső kifejlődése. A kritikus második tényező amire hagyatkozhatunk, az a centrifugális erő nyomása. Emlékezzünk, hogy amíg a gravitáció minden anyagot a központ felé próbál vonzani, egy ellentétes erő is mozgásban van, a centrifugális erő. Éppúgy, ahogy a műkorcsolyázó annál gyorsabban forog, minél jobban közelíti a teste felé kinyújtott karjait, ugyanúgy a folyamatosan összehúzódó előbolygó elkezd forogni egyre gyorsabban, ahogy a mérete csökken. Éppúgy, ahogy a beragadt víz az edényből, amely nem akar kiömleni, ha valaki elég gyorsan forgatja az edényt, ugyanúgy ez a centrifugális erő megpróbálja, hogy az összes anyagot kifelé hajítsa a formálódó bolygó tengelyétől. Végülis a két természeti erő csöndes titáni birkózásában egyensúly alakul ki. Amikor a gyorsan pörgő gömb összehúzta magát egy körülbelül 13.000 km átmérőbe, a két erő megállapodott. De tovább is van…

A centrifugális erőnek van egy különleges jellemzője, ami fölött nem szabad elsiklanunk. A centrifugális erő ereje nagyban csökken, ahogy megfelelő szögben közeledik a forgás irányához. Egy egyszerű mindennapi példa erre a viselkedésre, a víz a kádban. Ha kihúzod a dugót, és megengeded a víznek, hogy elkezdjen kifolyni a kádból, mit vehetsz észre? – Egy örvényt, egy üres teret, körbevéve gyorsan forgó anyaggal.

Most képzeld el ugyanezt az elvet működni a tömörödő testen, ami a Föld lesz. A megfelelő szögekben a forgási tengelyhez – más szavakkal a sarkoknál – a centrifugális erő sokkal gyengébb volt, mint máshol, különösen az Egyenlítőnél; így tehát a centrifugális erő képes volt arra, hogy az anyag belső fejlődését megállítsa egy 13.000 km átmérőnél, ez tapasztalhatóan kevésbé volt sikeres a sarki területeken, ahol az összehúzódást kb. 2000 km-nél állította meg. Az elkerülhetetlen végeredménye ennek a természetes kiegyenlítődésnek, hogy a mi bolygónk befejezte fejlődését és megszilárdult egy 13.000 km-es üreges gömbként, 2000 km-es sarki nyílásokkal.

Az asztronómiai kutatások és a fényképek, – amelyek különösképpen az üstökösöket és csillagködöket figyelembe véve, – Gardnert igazolták, előnybe juttatta őt Reeddel szemben. Az átlátszó gömbhéjaknak a pontos középpontja egy sajátmagában kicsi izzó labda. Ezek között az izzó belső gömbök és a csillagköd külső héja között van egy nagy közbülső űr; másképpen, a csillagköd az üres, kivéve egy fényes gömb a közepében. Miért? Tehát hol az a másik hely, ahol a centrifugális erő különösen gyenge a sarkokon kívűl? A válasz természetesen az, hogy a forgás abszolút középpontjában. És már megint ez annyira logikus, és olyan egyszerű, hogy már meg is kezdhetünk megvizsgálni egy hétköznapi otthoni példát, hogy ezt az állítást alátámasszuk: Mi lenne az eredménye, ha egy lemezjátszó tetejére port szórnánk, és aztán a lejátszót nagy sebességre kapcsolnánk? A por lerepülne a lemezről – kivéve egy kis részét, az abszolút középpontban.

A bolygóközi csillagködökről készült felvételek tanulmányozása alapján Gardner képes volt kikövetkeztetni, hogy az igen vékony héja a Földnek kb. 1300 km vastag. A sarki nyílások átmérője 2000 km, és a gravitáció által felfüggesztett központi nap (az izzó gömb a gravitáció által a bolygó abszolút középpontjában rögzítve) kb. 1000 km átmérőjű. Az igen kicsiny hajlásszögek és a sarki rés nagysága miatt lehetetlen, hogy szemrevételezzük. Ez ugyanaz a tény, mint ahogy azt sem látjuk, hogy a Föld saját maga gömbölyű. A hajlás túlságosan fokozatos ahhoz, hogy meg tudjuk figyelni. Azon az alapon, hogy majdnem folyamatosan érintkezik a belső meleg levegő a nagyon hideg sarki külső levegővel, a sarki nyílások majdnem mindig egy vastag ködfelhőbe burkolóznak. Ez megmagyarázza, hogy amikor a műholdakról nézik, a nyílások a Föld sarkain éppúgy néznek ki, mint ahogy kinéznének, ha tényleg azok a mitikus sarki jégsapkák lennének, amit a hivatalos kormányálláspont magáénak vall.

Gardnert kérlelhetetlenül vezette hatalmas tudományos felfedezéséhez az a nagy mennyiségű összeegyeztethetetlen információ, amivel folyamatosan találkozott a sarkkutató expedíciókkal foglalkozó tanulmányi évei során. A számos rejtély között a főbb helyeken a következők állnak:

• A nagyon távoli északon drasztikusan javuló időjárás
• A híres északi fény furcsa különlegessége
• Az iránytű furcsa viselkedése a szélességi körökön, a sarkok felé

Nekikezdünk, hogy a sok szemtanútól halljuk, akik feláldozták a kényelmüket és legtöbb esetben életüket kockáztatták azért, hogy majd teljesen megértsük a mi világunk igazi nagyságát , egy sokkal teljesebb világét, mint amit hivatalosan elfogadunk.

A „Három év sarki szolgálat” bevezetőjében Adolphus Greely az Egyesült Államok hadseregének hadnagya csodálatát fejezi ki a Lady Franklin öbölbeli expedíciójának furcsa körülményei miatt, amit a messzi északon tapasztalt:

„ A túlzásoktól félve alkalmanként megváltoztattam kijelentéseimet és véleményeimet, amelyeket az eredeti naplómba bejegyeztem, tudván azt, hogy jobb ha csökkentem, mint hogy ha felnagyítom a sarki területek csodáit, amelyek oly gyakran lettek megkérdőjelezve.”

Mielőtt a saját világunkra koncentrálnánk, nézzünk egy pillanatra némely érdekes űrbeli szomszédunkra: Percival Lowell híres asztronómus azt írja a „Mars” 33. oldalán: „…A körül, amit mi a bolygó sarkának ismerünk, úgy nézett ki, mint egy nagy fehér sapka….

Ez neki kezdett folyamatosan változni méretben, ahogy a nyár közeledett, szinte elapadt, kora őszig még jelen volt, de szinte semmi, csak néhány száz mérföld keresztben, ahogy olvadt, egy sötét sáv jelent meg, körülvéve ezt minden oldalon…ez volt a legsötétebb szín a korongon és ez kékben játszott...”

Elkerülendő az a csábítás, hogy azt gondoljuk, hogy az a kék szél víz, mivel hogyha ez tényleg számottevő nagyságú víz lenne, akkor rendszeresen vándorolna keresztül a sok ősi folyóágyon, amelyek keresztül-kasul behálózzák a száraz marsi felszínt. Ezek a folyóágyak maradandóan szárazak. Ehelyett, amit igazán megfigyelhetünk, az a hatalmas ködtömeg optikai látványa, amelyek a marsi sarki nyílások görbületei mentén vándorolnak. A Mars külső felszínén az évszakok változnak, a belsejében nem. Az a fok, ahogy a légköri nedvesség változik a sarkoknál, ahol a különböző hőmérsékletek vegyülnek, meg fogja határozni a látható kék gyűrű mennyiségét, amely megjelenik a földi távcsövekben.

Mivel Lowell nem volt tudatában a Mars igazi felépítésének, természetesen azt hitte, hogy ez a kék sarki szalag jégsapkákból elolvadt víz lehet. Ebben a véleményében, habár nem bizonyult igaznak, megmutatkozott bölcsessége. A jelenlegi hivatalos véleménnyel ellentétben ő biztosan tudta, hogy a Mars sarka nem állhat széndioxidból. 81.old:” Faraday kísérleteket végzett a szénsavgáz nyomás alatti cseppfolyósodásával kapcsolatban…Ezen kívül azt találta, hogy a folyadékká válás pontja nagyon közel van a kicsapódási ponthoz és ez a nyomás csökkenésével egyre közelebb kerül. Más szavakkal a gáz majdnem azonnali átalakulással éri el a szilárd halmazállapotot…Nos, a nyomás az biztosan nagyon kicsi a Mars felszínén….Ennek folyományaképp egy hőmérsékletemelkedésnél a fagyott szénsavgáz itt praktikusan egyenesen szilárdból gáz állapotba fog kerülni…A sarkot körülvevő tenger jelenlétéből arra következtethetünk, hogy ez abban az összetett anyagban ami a Mars sapkáit felépíti, nincs jelen. Nagyobb része ennek mindig átmeneti folyékony állapotban van. Széndioxiddal ez nem fordulhat elő, a vízzel viszont igen.”

Lowell egy kivételesen csodálatraméltó megfigyelést tett az északi sarki nyílásnál amikor egy rövid időre egy részen az általános fedő felhő réteg szétvált, és így lehetősége nyílt a Mars központi napjának sugarait megpillantani.” Mindezenközben egy érdekes jelenség jött létre a sapkában június 7-én;…Ahogy néztem a bolygót, hirtelen két csillagszerű pontot láttam kivillanni a sarki sapka közepén, vakító világos a sötétebb fehér hóháttéren, ezek a csillagok néhány percig világítottak, majd lassan eltűntek. Abban az időben a láthatóság nagyon jó volt… Habár semmilyen intelligencia nem áll ezen fények cselekvése mögött, ezek nem voltak kevésbé meglepőek, azért mert a természet saját lámpásai voltak 160 millió km űrön keresztül. 9 percükbe került, hogy megtegyék az utat… Ezek helyét Green megfigyeléseinek 1877-ből származó térképével összehasonlítva, amelyet Madeirán készített, kiderült, hogy ugyanazok a pontok voltak, ahol ő csillagokat látott akkor, és ahol Michel is látta őket 1846-ban. Ez alatt a sapka folyamatosan csökkent méretében. Október 12-én 10 óra 40 perckor… Douglas úr megmérte a helyét és megbecsülte méretét, ahogy ezt megtette minden néhány napban. Úgy találta, hogy 6 fok távolságban van a bolygó sarkától…A bolygóra nézve október 13-án 8 óra 15 perckor meglepetésére a sarkoknak hűlt helyét találta…Ami biztosan ott volt 12-én, az sehol sem volt 13-ra. A sarki jégsapka eltűnt.”

Robert Powers megjegyzései a „Mars, jövőnk a vörös bolygón”-ban: „Úgy tűnik, hogy hatalmas mennyiségű víz van a sarki sapkákban… Hasonlóan a földi jégsapkákhoz, ezek fényes fehérek.”

Thomas McDonough mondja az „Űr; a következő 25 évben”-ben: „a Marsnak nagy világos jégsapkái vannak, amelyek még a Földről is láthatók jó távcsővel”.

„A legnagyobb kihívás: hihetetlen kaland és az ember ragyogó jövője az űr felfedezésében” című könyvben Martin Caidin megjegyzi, hogy mind amerikai, mind orosz csillagászok az elmúlt években megfigyeltek nagyon fényes villanások sorozatát, amelyek kb. öt percig tartottak és következményeik gomba alakú felhők voltak.

Eredetileg Hold-kutató Michaerl Collins írja a Küldetés a Marsra c. könyvben: „Egy nagyobb rejtély, hogy mi történt a vízzel és a jéggel, amíg kivájták ezeket az óriási csatornákat millió évekkel ezelőtt. A Marsnak elég erős gravitációs ereje van, hogy a vízpárát az atmoszférájában tartsa ahelyett, hogy kiengedné az űrbe…Mi történt azzal a vízzel, amely kivájta ezeket a mély csatornákat?..” John Nobel Wilford mondja A Mars visszaköszön-ben: „a Mariners 6 és 7…a kamera lefényképezett egy felhő-kapucnit a déli sarki sapkán és infravörös eszközök megmérték a hőmérsékletet, ami –125 fokC volt…Az infravörös színképmérő úgy tűnt, hogy érzékel hőmérsékletet a déli sarki jégsapka szélénél, amik túl magasak voltak ahhoz, hogy fagyott széndioxidtól származzanak…Tudósok láthatták az orosz dokumentációban, hogy a kihívó lehetőségeknek széles volt a skálája az 1994-es repülésre. Komoly megfontolás tárgyát képezte az a terv, hogy két űrjárművet helyezzenek a Mars sarkai fölötti állandó pályára.”

Az 1992. március-áprilisi Final Frontier 22. oldalán néhány megjegyzés a Naphoz legközelebb eső Mercur bolygóról: ..” Hőmérséklet, amely olyan magasra emelkedik, mint 460 fok C … A Californiai Technikai Intézet (Passadena) kutatói beszámoltak arról, hogy a Merkur északi sarkán 300 km átmérőjű jégsapkát véltek azonosítani…A kutatók láttak egy fényes területet az északi sarkon.; ’Meghökkentünk’”.

Marshall Gardner 27 oldalt szentel könyvéből az előbolygóknak, jobban ismert nevükön, a csillagködöknek. Íme néhány megjegyzése:

„A színképelemző rejti a választ… A színképelemző biztosan bizonyítja, hogy a csillagköd az nem csillagokból áll. .. Az átlagos csillagködnek csodálatos héjszerű váza és egy központi csillaga van… Egy kutatás melyet a színképelemzővel és a Lick-i 90-cm-es teleszkóppal végeztünk a forgás jeleiért… Azonosítható bizonyítékai találtattak a forgásnak …”

A 63. oldalon bizonyítékként, hogy az üstökösök a pusztulás folyamatában lévő bolygók, Gardner ezt írja: „Hecter MacPherson elmondja könyvében A modern asztronómia románcában, hogy a nagy 1811-es üstökös, amelynek 16 millió km hosszú és 2,2 millió km széles csóvája volt, olyan középpontja volt, amely Herchell mérései szerint csak 685 km átmérőjű volt. A Donáti üstökös, amelyet a Florence obszervatóriumból észleltek 1858-ban, olyan magja volt,, amely ’a sarkcsillaggal egyenlő fényerősséget mutatott, és amely 1000 km volt átmérőjében’… Még az emberiség rövid élettartama alatt is üstökösöket láttak feltűnni és eltűnni.”

A sok Mars megfigyelés alatt, több beszámoló mellett, amelyek a Mars gyors méretváltozásairól beszélnek Gardner rámutat: „ A fény a Mars sarki területéről egyenesen fényesség a bolygóból mivel ez a fény éjjel megfigyelve sárga, bármilyen más fény, egy visszaverődés a havas felszínről vagy homokos vagy hegyi területekről, fehér lenne.”

A 80/A oldalon Gardner bemutat nyolc kiváló fényképet a Marsról, amelyet a Yerkes obszervatóriumban vettek fel és amelyek megmutatják:”… A bolygó felszínen túlra vetül az úgynevezett hósapka, amely minden lehetőségét kizárja annak, hogy jég vagy hó legyen.”

G. Normann Lockyer angol csillagász, a Királyi Csillagászati Egyesületnek írott beszámolójában: „A havas terület időnként olyan fényes volt, akár az újhold sarlója, úgy tűnt, hogy a bolygó körvonalain túlra vetül. Ez a látvány gyakran volt látható: Egyik esetben a hófolt úgy világlott ki a köddel borított bolygóról, mint a csillagköd központi csillaga…Az fényességében pontosan olyan, ahogy a mi sarki fényünk nézne ki, ha a Földet nagyobb távolságról figyelnénk. A fény ugyanaz mindkét esetben”.

Sántít a hivatalos álláspont, amely el akarja fogadtatni a jeget, a havat vagy a fagyott széndioxidot a marsi sarkok részeként; képzeljük el az ő gondolatukat a Vénusz esetében. Saját bevallásuk szerint a hőmérséklet a Vénuszon meghaladja a 460 fok C-t, – pont megfelelő hely egy jégsapkának! –

Vagy csak véletlenül, vagy direkt, a Nemzeti Légköri és Űradminisztráció sugárhajtómű laboratóriuma kibocsátott néhány különleges radarletapogatásos fényképet a Vénuszról 1989 elején. Egyike ezeknek a közeli felvételeknek, melyen a felhőn áthatoló radar kiváló tisztaságban tette láthatóvá az északi sarki nyílást, a Discover 1989 áprilisi számának borítójára csak úgy oda volt vetve.

 …A sarki nyílások majdnem mindig egy vastag felhő réteggel vannak borítva, ez magyarázza meg azt, hogy amikor műholdról nézzük, a nyílások éppúgy néznek ki, ahogy kinéznének, ha tényleg azok a mesebeli sarki jégsapkák lennének, amelyek a hivatalos álláspont szerint a Föld sarkain vannak.

Térjünk vissza a Földre! Természetesen a sarkkutatások három legnagyobb úttörője közé biztosan tartozó Dr. Fritdjof Nansen az éljenzett norvég tudós, sarkutazó. Lehet, hogy a legérdekesebb expedíció, amit valaha is a sarki területekre vezettek, Nansené, amelyet a 679 oldalas, kétkötetes munkájában örökített meg, melynek a teljes címe: „Legtávolabbi Észak: A Fram nevű hajó kutatóútjának története 1893-96-ig és Dr. Nansen és Johannsen hadnagy 15 hónapos barangolásai”. A 120. Oldalon, amikor a 13 fős legénység már elérte a 77. szélességi fokot, Nansen megfigyelte: „Furcsa érzés volt észak felé vitorlázni a sötét éjjelen ismeretlen földek felé egy nyílt hullámzó tengeren, ahol se hajó, se csónak nem járt előttünk. Lehettünk volna több száz km-rel arrébb is délebb vizeken, a levegő olyan enyhe hőmérsékletű volt szeptember közepéhez képest ezen a vidéken. Nem láttunk ’semmi mást, csak tiszta, üres vizet’– ahogy Henriksen válaszolta az árbockosárból, amikor felszóltam neki… Kevesen gondolnák azt otthon Norvégiában, hogy mi most csupasz vízben vitorlázunk a sarokra…Majdnem meg kell magamtól kérdeznem, hogy nem-e egy álom-e ez. Az áramlat ellen kell menni először, hogy tudjuk, milyen az, ha valaki az áramlattal halad.”

Az északról való tudás másik nagyobb terjesztője az Egyesült Államok hadnagya, később tábornoka, Adolphus Greely. Más sarkkutatókhoz hasonlóan a Lady Franklin Öböl-expedíció igazán zord, hideg körülményekkel találkozott a sarki terület alacsonyabb részein, de kevésbé kegyetlen időjárással, ahogy közeledtek a 80. szélességi fokhoz, és különösen enyhével, a 80. szélességi fok után. A 369. oldalon, amikor csapatuk elérte a 81. szélességet, miközben térképet készítettek a seregnek, az Ellesmere szigeten, Greely hozzáfűzi:” Abban az időben egy igen meleg szél fújt’belülről’ és a hőmérséklet jóval 5 fok C fölött volt.” Szóhasználatában a belülről még pontosabb volt, mint ahogy ő ezt gondolta. Egy példa, hogy milyen erősen befolyásolják a belső meleg szelek a távoli észak külső hőmérsékletét, az bemutatásra kerül ebben a részben a 192. oldalon, amikor a szelek régóta délről fújtak:

” Február 16-án, a hőmérő kiengedett, miután 16 napon és 5 órán keresztül folyamatosan be volt fagyva”. Ez a leghosszabb idő, amit rögzítettek, amíg a higany fagyott állapotban volt.

Dr I.J.Hayes az Egyesült Államok nevű vitorlásáról a távoli északi utazásáról a „Nyílt jeges tenger” c. művében ír. Ők teljesen és totálisan meg voltak zavarodva a megmagyarázhatatlan hőmérséklet-növekedéstől, mikor a sarkvidéki szél folyamatosan északról fújt. Amikor november első két hetének nagyobb részében egy erős északi szél visszatartotta őket, Hayes megfigyelte, hogy a kezdeti nagy jégdarabok után nem jött több. Hozzáfűzi:” November 13: Rosszabb és rosszabb. A hőmérséklet megint emelkedett. A fölső fedélzet újból olyan, mint egy tropikus eső alkalmával… November 14: A szél közel 24 órája fúj észak-keletről és a hőmérséklet még mindig kitart…Elegem van a találgatásokból. Egy meleg szél mer de glace tréfálkozik az elméleteimmel és éppúgy sutba dobja a bölcselők teóriáit.”

Az Advance és a Rescue hajók orvosa Dr. Ellisha Kent Kane lejegyezte a kiterjedt északi sarki tapasztalatait a „Sarkkutatások Sir John Franklin keresésére”c. művében. Tapasztalatok, amelyek a 82. szélességi fokra vonatkoznak: Az expedíció olyan északra haladt, amennyire ez praktikus volt hajóikkal és akkor, amikor a jég mennyisége a továbbhaladást akadályozta, vagy legalábbis veszélyessé tette, a sark irányába utazásukat hótalpakon folytatták. De ahogy más északi sarkkutatók azelőtt is és azóta is csodálkoztak, hogy a továbbjutásukat akadályozta az eseti nyílt sarki tenger megjelenése. Ő azt írja: ”Ez lehetetlen, újra nézve a tényeket, amelyek ezzel a felfedezéssel összekapcsolódnak: –az olvadt hó a köveken, a tengeri madarak csoportjai, a korlátozott, de mégiscsak fejlődő növényi élet, a hőmérő higanyszálának emelkedése a vízben – ez elég arra nézve, hogy ne legyünk szkeptikusak egy enyhébb időjárás kérdésében a sarkkörhöz közeledve. Ez egyetlen nyitott dolgot hagy: Mi az oka a nyílt víznek?”

Kb. 130 évvel később Vlagyimir Sznyegirev orosz kutató „Sítalpakon az északi sarkra” című művében, 1985-ben így ír: „Május 9-én átkeltek a 86. szélességi körön… Valóban furcsa volt a dolog. Azt hihette volna az ember, hogy ahogy közelednek a sarokhoz, a jég egyre szilárdabb, erősebb és vastagabb lesz. De a valóságban ennek épp az ellenkezője történt. Minél közelebb jutottak céljukhoz, annál gyakrabban találkoztak nyílt vízzel…”

Richard Byrd admirális első útjáról az Antartktiszra „A Fal mögött” c, könyvében Eugen Rogers rögzíti azt a különleges eseményt, hogy a szél, amely a sarok felől fújt, a következőket hozta: „A hőmérséklet olyan gyorsan változik, hogy három nap alatt a legalacsonyabb rögzítettől –10 fokra emelkedett. Ez egy 50 fokos változást jelent, – oly nagyot, amely az évi változás Amerika keleti partjainál…”

Könyvének 144. oldalán Nansen felkiált: „Minap ugyanaz a nyílt csatorna volt északra és mögötte nyílt tenger olyan messzire, amíg csak a szem ellát! Mit jelenhet ez?” A 79.szélességi foknál rögzítette a 197. oldalra:”…északi szelet hozva. Érdekes, hogy mindig hőmérséklet-emelkedést hoznak ezek az erős szelek. Egy déli lassú szél általában csökkenti, míg egy közepes északi emeli a hőmérsékletet.” A nagyon távoli, 86. szélességi fokot elérve, Nansen így ír a 391. oldalon: „Először volt terhemre a meleg, a Nap igen kellemetlenül égetett.”:”… múlt éjszaka nehezen tudtam aludni a hőségtől.” Több hónappal később Nansen és Johansen visszafelé tartottak a Framra, de még mindig a 81. Fok fölött voltak, amikor ezt írta az 527. oldalon: „Furcsa, csak 12 fok hideg van december közepén! Azt képzelhetnénk, hogy majdnem otthon vagyunk…” A 407. oldalon

Amikor a csapat a 81. foknál volt, Greely rögzítette a 370. oldalon:” A teljes völgyből hiányzott a hó és a legtöbb helyen meglehetősen gazdag növényzetet láttunk” 81 fok 49 perc Greely ezt írja: „ Itt elkaptam egy pillangót, láttam három sirályt, két poszméhet és sok legyet….” 374. oldal:” Ennél a táborhelynél (3-as számúnál) csak keveset tudtunk aludni a felhőkben rajzó legyek miatt…Hajnali kettőkor felébredve a hőmérsékletet nagyon magasnak találtuk, 8,9 fok C-nak és az előző este óta a legalacsonyabb 7,8 fok C volt…Ebben a tóban sok kicsi fürge cselle (halfajta) volt…” A 376.–385 oldalon. „Salor tizedes botjaival kikotort két kicsiny megmunkálatlan fenyőfadarabot. .A közelben felfedeztem az eszkimók egy régi nyári táborhelyét…Ennek környezetében gazdagon nőttek a pipacsfélék, különböző füvekkel és a sóskához hasonló levelek…Az ég egy része igazi gomolyfelhőkkel volt tarkítva, ami igazán ritka az északi mennybolton…A hőmérséklet magas volt és az élénk-sárga pipacsfélék és más növények magukhoz vonzották a tarka pillangókat…Nyugodtan beleképzelhette magát az ember a negyvenes szélességi kör burjánzásába, a földtani saroktól 8 foknyira….Ezen a ponton és ennek a közvetlen közelében nagy számú pillangót láttunk…A Ruggles folyó felé tekintve három elhagyott eszkimó-kunyhót pillantottunk meg…. Több fadarab között volt egy rúd, három m hosszú és kb 5 cm átmérőjű, egy kemény sűrű erezetű tűlevelű fa, feltehetőleg erdei fenyő… Egy poszméh és egy szitakötő…Pillangók számosan és naponta akár ötvenet is láthattunk…Az időjárás nappal folyamatosan meleg volt, és ettől nagyon szenvedtünk. A barométerhez rögzített hőmérőnk, amit mindig árnyékban tartottunk 23,3 fok C-t mutatott… A napi menetelés a Hazen tó partja mentén messzebbre vitt, mint ahova májusban eljutottam és most egy új, felfedezetlen táj tárult elénk…”

A három legfontosabb bizonyíték-kategória, amely az Egyesült Államok 1096102 sz. szabadalmi bejegyzésének érvényességét bizonyítja:

1. Melegebb klíma a sarki területen
2. Iránytű sajátságos viselkedése
3. A furcsa sarki fény, amit úgy is ismernek, mint Aurora boreális és az Antarktiszon Aurora australis

Habár ennek a cikknek a terjedelme megakadályozza a bepillantáson túl a rengeteg bizonyíték felsorolását, van néhány más bizonyíték-fajta is.

Ezek közé tartoznak:

4. A növényi és az állati élet nagyobb növekedése a távoli északon és a hatalmas északi irányú madárvándorlás a tél kezdetén
5. Kövek, fa, por, virágpor és sár található a jéghegyeken és beléjük ágyazódva is
6. A rádióhullám furcsa viselkedése a sarki területen
7. Gravitáció mérhető növekedése a sarki görbületnél, amely szignifikánsan elegendő ahhoz, hogy észlelhetően szétválassza a sós vizet az édestől.
8. A távoli észak eszkimóinál tapasztalható furcsa helyzet, akik mindenkitől eltérően egyedi nyelvet beszélnek és szájhagyományuk szerint sokkal távolabbi északról származnak, az örökké tartó fény meleg vidékéről.
9. A sarki tengermélység és erős déli áramlat a magas északon

Teljesen friss jégbefagyott mamutokat találtak, melyek: a) hogyha a hivatalos álláspont szerint ezek az óriási elefántok a klímaváltozás során, amely a trópusiról a jegesedés felé változott haltak meg, logikus, hogy megkérdezzük, hogy ezek az elefántok egészen egyszerűen miért nem cuccoltak fel és mentek délnek, vagy b) hogyha ez az állítólagos hőmérsékletváltozás oly hirtelen történt, akkor miért nem ott találták meg ezeket a gyorsfagyasztott vastagbőrűeket, ahol éltek, tehát miért nem gyorsfagyasztott erdőségek mellett találták meg őket?

A jéghegyek egyedülálló kémiája és matematikája, mely hatalmas édesvízi alakzatokat nincs semmi ami pótolja és ezresével vándorolnak lassan dél felé, hogy elolvadjanak minden évben.

Az iránytű amely próbálja jelezni a sarki területek igazi felépítését azóta, hogy az első ember használta ezt a készüléket a mesebeli sarkok megtalálásában, ahelyett, hogy simán elvezetné a hódítókat ahhoz a sarokhoz, amit a 90. szélességi kör jelöl, ahogy annak lennie kell, ha a Föld geológiájának hivatalos leírása jó, a tű elkezd hezitálni döntésképtelen módon a magas szélességeken. Kb. a 80. szélességet elérve, egy átlagostól eltérő dolog kezd történni: Függőleges mozgást kezd végezni az iránytű. Ez az a pont, ahol a gravitáció és a mágnesesség erőinek küzdelme megjelenik.

Ami az iránytűt illeti, egy orosz felfedező, Sznyegirev írja: „A mágneses sarok ….valamiféle trükkös kanyart ír le…lehetetlenné téve a csak az iránytűre hagyatkozó tájékozódást utazás közben. A nyíl észak felé halad, majd kitér nyugatra, keletre és aztán szinte kelletlenül visszatér az eredeti állásába „. Walter Sullivan megjegyzi: a „Küldetés egy kontinensért”-ben: … Iránytűk, melyek zavarodottan viselkedtek ily közel a sarokhoz:”

Chauncey Loomis megjegyzi a „Furcsa és tragikus partok”-ban, a sarkkutató Charles Francis Hall életrajzában: „oly távoli északon eltemetve a mágneses sarokhoz, hogy az iránytű a sírjára téve délnyugatra mutat…” Nansen könyvének 536. oldalán írja:” Más dolgok is voltak, amelyek nagyon felkeltették az érdeklődésemet. Ha mi egy új földön, a Spitzbergák közelében voltunk, akkor miért nem láttuk soha a rózsás sirályokat ott, amíg csapatostul voltak itt északon? És akkor még itt van az iránytű nagy változatossága is.” Greelly könyvének 128. oldalán így ír: „A mágnesességmérőben a kis mágnes szabadon felfüggesztve egy selyemszálon, szabadon leng bármelyik irányba. Ez a mágnes Congernél szakadatlanul ide-oda- lengett…Egy mágneses tű szépen és finoman kiegyensúlyozva a középszélességeken egy közel vízszintes helyet foglal el. Congernél hovatovább a tű úgy beállítva, hogy szabadon tudjon mozogni egy függőleges síkon is, erős tendenciát mutat arra, hogy álló helyzetet foglaljon el A tű teljesen álló helyzetben. 90 fokos lenne, Congernél a szöge kb 85 fokos volt.”

Az Északi Sark egyedülálló leglátványosabb természeti jelensége minden kétséget kizáróan az Auróra borealis. Ez a jelenség ismeretlen a Föld majdnem minden államában. A hivatalos álláspont magyarázata alapvetően ugyanaz, mint amely majdnem mindegyik publikációban, pl a Guiness rekordok könyvében is megjelenik: „ A sarki fény jelenséget amit az északi féltekén 1560 óta auróra borealis (északi fény) a déli féltekén 1873-tól aurora australisnak (délsarki fény) neveznek a légkör felső rétegeiben a Napból érkező elektromosan töltött részecskékből származik. A Föld mágneses terének alakja ezeket a látványokat a sarki területekhez és a magasabb szélességhez köti.” Ha ez nem lenne a tények lekicsinylő magyarázata, ez a felfogás nagyjából elfogadhatónak bizonyulna. Vannak viszont nagyobb problémák a sarki fény elektromágneses felfogásában:

1. Elektromosság és mágnesesség csak úgy magától nem mozog hatalmas függönyszerű alakzatokban
2. Az aurórát észlelhetően befolyásolja a helyi időjárás változása
3. Az auróra igen gazdag színválasztékban fordul elő, gyakran egyidejűleg
4. A mágneses tű működik az Egyenlítőnél is, de az auróra majdnem kizárólagosan sarki jelenség
5. Az elektromos jelenségek, pl a villám, zajos, ezzel szemben az auróra csöndes
6. A Napból származó részecskék nagy része hidrogén mégis a színképelemző nagyon kis hidrogénmennyiséget rögzített a sarki fénynél.
7. Ha a Napból származó folyamatos elektronáramlás az ok, akkor miért van néha jelen és miért tűnik el máskor a sarki fény?
8. A legerőteljesebb ellenérv az, hogy a sarki fényeket a helyszínen észlelve, azoknak nincs hatásuk a mágneses tűre.

Peter Freuchen írja a „Sarki év”-ben: „Ezek a kivételes fények….Legfényesebbek és leginkább kidolgozottabbak a sarkoknál, legszebbek a sötét téli éjszakákon… Világító sugarak és cikázó fények az égen folyamatosan változtatják formájukat és néha a színüket is. A sugarak gyakran keltik azt az illúziót, mintha egy távoli kereső fényből származnának….Más esetekben az auróra úgy jelenik meg, mint egy redős fényfüggöny, amely folyamatosan változtatja alakját és helyét. Vagy úgy is mondhatjuk, hogy egy hatalmas, magasan az égen lévő koronából sugárzó fényzuhatag. Bármi legyen is a formája, az auróra mindig mozog, és általában gyorsan változik.”

A sarki fény kaleidoszkopikus viselkedése teljesen megmagyarázható bármely adott időpillanatban a légköri viszonyok korlátlan változatosságával a központi nap és a sarki nyílás között.

A sarki fény elektromágneses bombázásának teóriájára egy azonnali cáfolatára a Vénuszról szóló közlést használjuk Mark Chartrand 1990-es „Bolygók–készikönye a Naprendszerhez” c, művéből: „Azon tény ellenére, hogy a Vénusznak nincs mágneses tere, úgy tűnik, hogy magas atmoszférájában sarki fények jelensége figyelhető meg; származásuk érthetetlen.”

Greelly könyvének 158. oldalán kijelenti: „ A sarki fény… színtelen és lassan változó formák alatt a mágneses zavarok ritkák voltak .”

184.oldalon: „A sarki fény kiterjedése és hosszú jelenléte ellenére a mágnes csak kicsit volt zavart” 187. oldalon: „Egy mágneses zavarok nélküli sarki fény előzte meg a fényudvart.

A déli sarkkutatónak kikiáltott Finn Ronne megjegyzi önéletrajzában „Az Antarktisz a végzetem”-ben: „…megpillantottam egy elképzelhetetlen kristályszerű szépséget; és magamat egy szürrealisztikus jelenet részének éreztem, ahogy földbegyökerezve álltam, amíg az auróra ausztrális fényében fürdetett.” Nansen írja könyve 163. Oldalán: „Az egész ég lángolt vele…Szavakkal nem lehet leírni azt a szépséget, ami szemeink elé tárult… A tündöklő színek végtelen fantáziája, túlszárnyalva bármit, amit csak álmodhatnánk”.

Az Egyesült Államok 1096102 sz. szabadalmi bejegyzése Az üreges Föld elméletéről bizonyítást nyert William Reed tudományos könyvei és Marchall Gardner kétséget kizáró elméleti bizonyítékai alapján, melyek különösképpen pontosaknak bizonyultak.

Ha valaki összehasonlítja ennek a felfedezésnek hatalmas jelentőségét azzal az agyonhallgatással, ami a jelentősebb sajtóorgánumoknál történik, nyilvánvalóvá válik, hogy ez egy az egész világra kiterjedő összeesküvés. Miért?

A híres bejegyzetlen légijárművek az un. azonosítatlan repülő tárgyak a logikus válasz. Még ha figyelmen kívül hagyjuk a többi aspektusát az UFO helyzetnek, legalább ezen járműveknek, legalább néhányának az azonosítása teljesen megtörtént számtalan katonai és kereskedelmi ernyőkön megmért radar-kapcsolattal. A józanész könnyedén megtalálja a logikus kapcsolatot az UFO-k hirtelen megjelenésével 1947-ben és technikai fejlődésünk fellendülésével a 40-es években. Pl. atombomba, hangsebesség feletti repülés, radar, televízió stb. Ha a civilizációnak, amely ezeket a légijárműveket használja, egy távoli bolygón lenne a főhadiszállása, legkevésbé se lenne érdeklődő- Másfelől, ha a mi belső világunkat lakják, borzasztóan érdeklődők lennének .– Leginkább a mi atomfelhasználásunk miatt. Megvan a lehetősége, hogy az atomenergia el fog vezetni, (vagy már elvezetett) az antianyag végső technológiájához – gravitáció, tehetetlenség megfordítása, más néven az antigravitációhoz.

Csakis a nemzetbiztonsághoz képest lehet másodlagos egy nemzet vágya a felfedezéshez.

Egy békés cél, az emberiség leghatalmasabb vágya az űr felfedezése, egy olyan feladat, amit épphogy elkezdtünk. Hamar meg fog változni, ha a mostani nevadai fejlesztések gyümölcsözők lesznek. A hosszan keresett antigravitációs technológia már elért és rutinosan használt az USA nevadai sivatagában, a Lincoln tájvidéki Groom száraztó Antianyag-Kutató Intézete által. A szemtanuk nagy száma drámaian megnőtt, amikor az NBC televízió 1992. április 20-án adásában bemutatta Fred Francis Pentagon-szóvivőt a világon lehet, hogy a legtitkosabb katonai bázis, az 51-es terület szélén.

Egy esetleges teljes nyilvánosságra hozott belső Föld kutatás után, a Mars-belső kutatása még érdekesebb lehet.

Sentido komun, katotohanan at saka katarungan – józanész, igazság és pártatlanság.