Addig keresi-kutatja a dolgok, történések mögöttes tartalmát, mígnem megleli rá - az éppen legkorszerűbb - magyarázatot. Könnyen „mágussá” válhat manapság is, aki megszállottan kutatja az évezredes rejtélyeket. A beszűkült tudat természetszerűen lát meg olyan apró, mások számára láthatatlan jeleket, momentumokat, melyek új dimenziókat nyithatnak, a szó legszorosabb értelmében. Nem mondhatjuk, hogy tudományunk, mely nagyon is megfogható tényekre épít, teljes spektrumát befogja a körülöttünk levő világ történéseinek. Hiszen eleve elvet mindent, ami az adott szinten magyarázhatatlan, ezáltal bőven találni utána olyan területeket, melyek szabad prédái a kész receptekkel rendelkező szellemi szerencselovagoknak. A hivatalos tudomány közti „senki földjén” vadul burjánzanak a különféle elméletek, melyek lassanként belopóznak az unalmas kutatásokba belefáradt tudósok agyába. Néha pletyka formájában felröppennek és hipp-hopp, máris tudományelméletként látnak napvilágot. Ez a korszakváltás és szellemi zavarodottság „kórtüneteként” is értelmezhető, de egyre gyakrabban ütik fel fejüket a misztikusabbnál misztikusabb megfogalmazások tudományosan legitimizált körökben is. Lassan megfigyelhető a tudomány „ezoterizálódása”. Keserves ébredés lesz számunkra az a nap, mikor lehull a lepel az összes eddigi titokról, fehér és fekete mágiáról, mert akkor végre nagykorúak leszünk.

A köznép ma is szívesebben veszi azt, ami megmagyarázhatatlan. Hamvas Bélát idézve: „A barbár tömeg azonnal a szentélybe akar törni és ezoterizmusra éhezik, pedig még a kezét sem tudja megmosni.” Gondolom a mások által is szívesen idézett mondat elég erős ítélet még Hamvas szájából is. Manapság igazabb, mint valaha. Nem akarok Hamvas Béla munkásságával, hatásával, személyével foglalkozni, hisz méltatlan hozzá a kisszerű idézgetés. A későbbiekben kellő bátorság birtokában - nagy szeretettel - mégis el fogom mondani érzéseim-ellenérzéseim szavakban kifejezhető részét. Most csak mondandóm frappáns hangulati elemeként kölcsönöztem ezt a számomra igen találó mondatot.

A lényegnél maradva a felszínen kapirgáló unatkozó ember mindenben „varázslást” sejt. Sokszor látom az emberek arcán az áhítatot, mikor a radiesztézia segítségével méréseket végzek. Ezzel nem akarom őket „kiadni”, csupán jelzem, hogy a Körbler-Pálca nem varázsvessző, hiszen felfedezője elismert és különböző tudományos díjakkal jutalmazott neves osztrák tudós volt. Az egész művelet pedig egy egyszerű fizikai mérés, még hogyha láthatatlan rezgések szubjektív érzékelésén alapszik is. De ugyanolyan láthatatlan a rádióhullám, vagy a Röntgen-sugár például. Ha azonban a tudomány mai gondolkodásmódja nyerhetne a tágabb - minden befoghatót felölelő -, ma még nehezen emészthető, de működő jelenségek „elpolgárosításával”, akkor bekövetkezhetne az a remélt „nagy ugrás”, ami a tudomány - vagy talán a világ - számára égetően fontos volna. Mindenesetre a „fehérgalléros” tudóstársadalom erősen idegenkedik minden „tudománytalan” civil megnyilvánulástól, ami ellenkezik a korábbi vélekedésekkel vagy az uralkodó trenddel. Az „információrobbanás” otthonunkba hozza a legfrissebb tudományos eredményeket és a tudósokról kiderül: ők is halandó emberek. Gondolkodásuk arcukra van írva, tudományos érdeklődésük sokszor konform a fogyasztói társadalomként aposztrofált nagy átlag igényeivel. Csak az kerül a tudósok asztalára, ami szolgálja a fent megjelölt elvárásokat. Nem beszélve arról, hogy ők is csak munkások egy nagy gépezetben, ahol a borítékokat vagy folyószámlákat nagyon is átlagos gondolkodású emberek vagy hatalmi régiók töltik meg és fel. Küszöbön áll az „átlagtudós”, „civil szabadgondolkodó” tömeges megjelenése, aki az internetről, előadásokból, tudományos dolgozatokból, filmekből alakítja ki vélekedését a világról. Sokan „használják” az intuíciós technikákat tudományos célra. Még nem eléggé világos számos tudós előtt, hogy mekkora lehetőség rejlik abban, hogy az egyéb bevált módszerek mellett az „emberi tényezőt” is bevonják. Nem akarom elsütni a patronjaimat - tartva magam a sejtelmesség értékfokozó szabályához -, de rengeteg ötlettel tudnék szolgálni, amelyeket még nem eléggé aknáznak ki...

Rendkívül gyorsan lehet - bár akadémikusan kissé felszínes - képet kialakítani a tudomány számos területéről anélkül, hogy az iskolapadot évtizedekig kellene koptatni. Az ilyen szabad szellemi „röpte” minden béklyótól, anyagi elkötelezettségtől függetlenül gyorsan érhet el hatalmas eredményeket. Azt hiszem még ha túlzó is annak előrevetítése, hogy mindenki „konyhanyelvi” szinten fog tudományos lenni, mégis romba döntheti a tudomány még fénylő mítoszait. A tudományos filmek csatornáit soha nem látott érdeklődés övezi minden társadalmi rétegben iskolai végzettségtől függetlenül. Egyszerűen szomjazunk arra, hogy végre mindent elénk tárjanak, amit csak el tudunk képzelni, vagy azon túl is. Mindazonáltal a „tudományiparban” már minden mikronnyi előrelépést dollár milliárdok árán lehet csak elérni. Ezért még sürgetőbb a gondolkodás területén a „friss szelek” jótékony hatását igénybe venni. Az a nézőpont, amit egy nyitott elme elfoglal nem hozzáférhető bármely tudós számára, hiszen nagy szerencseként könyvelheti el egy tehetséges kutató, ha meghívják egy neves intézetbe vendégkutatóként, nemhogy kritikus megjegyzéseket vagy javaslatokat tegyen a tudományos módszereket illetően. Ma is megvannak a nagy „guruk” vagy „főpapok”, akik uralnak egyes tudományterületeket, bár hatalmuk térben és időben egyre korlátozottabb, szinte már „virtuális”...

        Hozzánk legközelebb eső terület, az ezoterikus misztika. Istenmítoszba csomagolt jól jövedelmező iparág. Mindig is lesznek olyan rétegek, akik sikeresebben kerülik ki a kötelező adózás mindenkire érvényes törvényeit. Az Internet térhódításával egyre izmosabban manifesztálódik egy olyan tömegigény, hogy érték értékkel cserélődjön és ebből a folyamatból mindenféle harmadik tényezőt - legyen akár az állam kinyújtott marka - sikeresen kizárjon. A lakásokon, eldugott klubokban, a természet rejtett zugaiban „önköltségesen” szervezett táborok mindenféle szinten, egynapostól kéthetesig - pénztárcától és megszállottságtól függően - kínálják a „beavatottságot”. Sámánok médiumok és guruk igényekhez igazodva hintik a „tudást”. Csodás történetek keringenek gyógyulásokról, hihetetlen „megélésekről”. Érdekes módon a kliens pár heti lelkes eufóriája lassan alábbhagy és visszazökken a mindennapok nyers valóságába. Mindez a következő „foglalkozásig” tart, ahol törvényszerűen ismét megtörténik a csodás „beigazulás”. Konzumszinten nem történik más, mint a transzcendensbe vetett hitünket profi módon megerősítik és ezáltal görcseinktől egy időre megszabadulunk.

Azonban vannak igazi „keresők”, akik nem elégszenek meg az átlagközönség bódult áhítatának megélésével. Valami többre vágynak: új utakat akarnak találni, melyek révén jobban megérthetik önmagukat és a mindenséget. Nem feltétlenül válnak majd gurukká, hiszen meg akarják őrizni gondolkodásuk függetlenségét. Némi nagyképűséggel magamat is ebbe a kategóriába sorolom. A szabadság önkorlátozással történő megélése a „nagyok” életformája volt. Tömeges követőik csak ritkán tudtak tudásuk lényegéhez férkőzni.

Azok is csak a felszínig jutottak. Idéző automatákká váltak. Minden helyzethez azonnal előhúzták a „mester” odaillő szavait. A hihetetlen - legalábbis számomra -, hogy miért tart olyan sokáig, hogy ezek a pofonegyszerű szentenciák valóban megváltoztassák az emberek életét. A fő ok szerintem, hogy minden nagymester tanaiban van pár szellemi csapda, más néven önigazoló menekülési útvonal, ami a „szent ember” evilági életének nagyon is emberi vonatkozásairól kívánja elterelni a figyelmet. Az éles szemű megfigyelő rögtön észreveszi a háttérben megbúvó valódi indokokat. „Amit szabad Jupiternek...”

Azonban valami még a nagyközönség számára rendezett misztériumokon is történik, amit valójában csak az erre behangolt érzékek tudnak fölfogni. Valami érzékfölötti, ami tulajdonképpen egy vagy több elsatnyult érzékünk újraéledése lehet. Tehát, ha egy „isteni” kinyilatkoztatást vagy „természetfölötti” megnyilvánulást keresünk, menetrendszerűen be is következik. Ha viszont jobban figyelünk a tömeg egyként mozgó, hömpölygő önfeladására és az eközben megjelenő „energiákra”, akkor fülön foghatjuk azt az „erőt”, melyet a sok ember hite gerjeszt és tart fenn.

Minden élőlény képes fajtársai jelenlétét megérezni. Nevezhetjük ezt feromon kommunikációnak, vagy hetedik érzéknek. A guru által egyszerű gondolatokra redukált tömeg újra éli a közösség elementáris védelmét, felszabadító hatását. A mindenkiben rejlő jó robbanásszerűen kerül felszínre és megtapasztaljuk a kozmikus szeretet érzését.

Nem lehet elhallgatni, hogy hányszor használták ellenkező céllal a manipulált embertömegeket. Veszélye még ennek az ártalmatlan „utazásnak” is van. A személyiség hirtelen talajtalanná, célvesztetté válik, mert a „fény útja” még nem szolgál evilági receptekkel. A mindig jelenlevő kivétel az „ipari célú” beavatás. Ahol is meg lehet tanulni, hogyan legyünk sikeresek, hogyan váljunk hirtelen gazdaggá. Egy biztos: a módszer kitalálója már tudja. A menedzserek gyakran vesznek részt effajta kurzusokon, hogy még hatásosabban tudják véghezvinni az anyagi természetű törekvéseiket.

        Azonban, ha ezeket a valósan megjelenő folyamatokat szemléljük és megkeressük a közös vonásaikat, a mérleg mégis pozitívot mutat. Megfigyelhető az emberek azon törekvése, hogy az abszolút jót a maguk számára megfogalmazzák és közösen megéljék. Kevés olyan „új hullámos” irányzat van, amely valamiféle gonosz végzet eljövetelét hirdeti. Az iménti „terminus technikus” szinte kizárólag az optimizmuson, a jövőbe vetett hiten munkálkodókat fémjelzi. Minden korszaknak megvoltak a maguk „új hullám-lovasai” de soha nem övezte annyi rokonszenv őket, mint ma. Az emberek már nagyon várják, hogy gyökeresen megváltozzon az életük. Ebben mindenki egyetért.

Azonban a mérsékelt haladásnak az oka is bennünk van: a segítséget kívülről várjuk.

Noha minden próféta fennen hirdeti, hogy az emberek maguk dolgozzanak a változáson, ennek ellenére csak kevés megszállott hívő tudott olyan eredményeket produkálni, amelyek értékelhetők. Hangsúlyozzák az út fontosságát, amivel engedményeket tesznek az eredmények időbeni határait illetően. Ezáltal létrejön egy furcsa kettősség: a tanító, a tanait úgy adja elő, hogy aki követi azokat, üdvözül. Azonban eleve nem lehet jobban csinálni, mint a tanok kiagyalója. A tanító száját elhagyott mondatok soha nem válhatnak igazi gyakorlattá, mert nem a tartalmuk, hanem a céljuk volt elsődleges!

Sokan nyergelnek át újabb és újabb „megváltóra”. Csak azt nem veszik észre, hogy az ő tehetetlenségük nyújt táptalajt a különböző karizmatikus, néha nem is elég intelligens, sőt esetenként szellemileg igen alacsonyan álló személyeknek ahhoz, hogy az átszellemült tömegek vállán soha nem remélt magasságokra jussanak. Nem nehéz manapság egy jól hangzó „szellemi kolompot” összehozni némi tibeti vagy bármilyen keleti vagy minél távolabbi ismeretlen nép tanaiból vagy valamelyik szertartásából, máris nagy haszon reményében lehet „sókat” rendezni, ahol mindenki azt kapja, amit vár és amit érdemel... Lassan a szemünk láttára devalválódnak a soha meg nem valósult évezredes eszmék a pénz és hatalom utáni vágy jól olajozott gépezetének működése által.

Tekinthetnénk mindezt az információk, kultúrkincsek nem hivatalos áramlásának, és mint ilyen még szellemi és bizonyos nehezen körülírható lelki értékeket is hoz létre: fenntartja a reményt, hogy ha nem ez a szeánsz de majd a következő megadja a választ a kérdéseimre...

Én is előrukkolhatok egy sejtelmes magyarázattal, hogy miért is vallottak kudarcot az emberek jobbá tételére folytatott erőfeszítések. Azt előre bocsátom, hogy szóban és írásban már számos esetben megindokoltam a most következő gondolatokat, és akik ismernek már a „Móricka effektus” ugrik be nekik. Mégis újra meg újra el kell mondanom és mégsem válik tudatossá tartalma. Ezért most a részletezéstől eltekintek. Olvassák azt ki a többi cikkemből. Íme a konklúzió: Hiába is akar jobbá válni az az ember, aki a mindennapjaiban elsősorban magával szemben megengedhetetlen magatartást tanúsít és méltatlan szennyel árasztja el testét-lelkét. Majd, ha mindenkire egyformán érvényessé válnak és beigazulnak a szabályok, akkor nem követni, hanem megtanulni, és alkalmazni fogják őket. Amíg jövedelmezőbb színlelni, a színlelést oktatni, bárminek is nevezzük, mint az egyértelmű, egyszerű, igaz megoldásokat keresni és példát mutatni, addig nem számíthatunk lényeges előrelépésre.

Amíg ez az írás készült láttam egy filmet az „idegenek” utáni kutatásról. Ennek hatására ugrott be egy igen kézenfekvő magyarázat arra, hogy miért nem vezettek eredményre a méregdrága megfigyelések.

A ma civilizált és technika-orientált emberi gondolkodása csak úgy tudja elképzelni, hogy a nálunknál fejlettebb értelmes lények még fejlettebb technikával rendelkeznek, ami majd veszi a mi „magasrendű” kisugárzásunkat. Környezetünk fokozatos és tudatos átalakítása a világot egyre mesterségesebbé tette, eközben tudatunk az illúziókat valóságosnak fogadja el. Képzelgéseink szinte megfoghatókká válnak, összefolynak az ember által már megalkotott „valósággal”. A természet mindehhez csak háttérül szolgál.

Ahogyan lépésről lépésre a természet helyét a művi veszi át, szemünk egy valódi világot tár agyunk elé, valódi törvényszerűségekkel, amelyek „mintha” mindig is meg lettek volna. Egy ma született átlagos városi fiatal számára a faüléses vonat vagy egy vastag szépirodalmi könyv elolvasása nem valóságos dolgok. Ugyanilyen értelmetlen egymás érzéseinek tisztelete és általában az élet mibenlétének elemzése. Jól megfigyelhető ezeknek a fiataloknak a viselkedése iskolai kirándulásokon. Semmi sem maradt bennük egy valamikori természeti lényből.

Ha én távoli galaxis értelmes lakója lennék, eszem ágában sem volna olyan lényekkel kapcsolatba kerülni, akik felperzselik saját anyaföldjüket, kiirtják az összes többi élőlényt - sőt - egymást. Tágabb, űrbéli környezetüket mindenféle tárgyi és más hullámbéli szennyel árasztják el.

A Földről hozzám érkező lassú és zavaros jelek nem késztetnek válaszadásra, hiszen talán még el sem jutottak hozzám... Nem kétséges, hogy tudom: van élet a Föld nevű bolygón. Talán szellemi szondákkal jártam is ott. De semmiképp nem akarnék kapcsolatba kerülni egy ilyen nyilvánvalóan fejletlen szellemű lénnyel. Várom azt az időt, mikor maguktól rájönnek arra, hogy egyedül kell mindent rendbe tenniük a két kezük és - egyébként okos - fejük segítségével. A jelenlegi fájdalomtól, szenvedéstől terhes biológiai rezgéseik eljutva hozzám - időbeni korlát nélkül, hamarabb, mint technikai eszközeik kisugárzása - egy beteg és végveszélyben levő organikus rendszert mutatnak. Jóllehet egyenként régóta próbálnak a megfelelő módon kommunikálni, mégsem volt a személyes rezgésük elég homogén ahhoz, hogy méltó partnerekként kezeljük őket.

Biztosak csak akkor lehetünk, ha egy napon rádöbbennek arra, hogy a Föld fiai és emberként csak akkor adhatnak felelősen hírt magukról és várhatnak a válaszra, ha mind egyszerre akarják és egy adott napon, egy adott órában egymás kezét fogva felnéznek, és csak annyit mondanak: Itt vagyunk!

Magunk alkotta szavaink formákat, jellegzetességeket, vagyis látásmódunkat tükrözik. Nélkülünk, - úgymond objektíven - is létező vagy általunk kreált –dolgokat- jelölünk velük. Világunk „eldologiasodik”. Mindenre azt mondjuk: „ez csak egy dolog...” Most szellemi magatartásunk, tanult vagy velünk született módozatait, ritkán elemzett, szinte tabuként kezelt jellemzőit, fogalmait fogjuk a természetes gondolkodás mentén megvizsgálni. Dolgunk van velük, hiszen nincs türelmünk mélyére ásni tudatunknak, ezért a felszínen kapkodva csak sértés vagy hízelgés szintjén néha lesajnálásból, sommás ítéletként adjuk vagy kapjuk e jelzőket.

Hamvas Bélát is idézhetném, amikor azt kísérlem meg, hogy széthullott világunkat a tiszta gondolkodás segítségével újra összeállítsam. Nem holmi messiásként, csupán a felfedező szenvedély által hajtva, ami e mostani szennyes kilátástalanság okozója is volt - véleményem szerint. „Kutyaharapást szőrivel” - mondja a bölcs nép.

Persze a „nép” nem lehet bölcs. Mondják erre.., mint ahogy bűnös sem lehet. Mégis van a természetből fakadt bölcsesség, ami akár az ősi homeopátia rövid megjelölése is lehetne. Esetünkben a máshol pusztító és zabolátlan felfedezőkedv jóra is használható, ha megkíséreljük a világot úgy szemlélni, mintha azt nem egy transzcendens személy osztotta volna fel jóra és rosszra, hanem csak egy osztatlan jó létezne. Pusztán annak kevésbé szép vagy kényelmes oldalát látjuk, miközben folytonos forgása révén állandóan változik.

Ha eljátszunk a kissé még szokatlan gondolattal, hogy nem csak eleve elrendelt dolgok vannak - hiszen már néha rögeszmésen hiszünk abban, hogy amit elképzelünk, annak úgy is kell lennie -, akkor már azt is el tudjuk fogadni, hogy életünk során hol ez, hol az a minősítés illenék ránk. Sőt az sem lesz különösebben meglepő, hogy akár egyszerre is mutatjuk az egyes szellemi jellemzőket bizonyos dolgokkal kapcsolatban néha homlokegyenest ellenkező módon. Az már csak vérmérsékletünkön és valós önismeretünk meglétén vagy hiányosságain múlik, hogy a más által kimondott jelző milyen hatást tesz ránk. Minden esetben elgondolkodtat, még ha sértésként vagy lesújtó ítéletként érzékeljük és rögtön riposzttal - a legegyszerűbb módon ugyanazt a szót használva - reagálunk.

Most felejtsük el, milyen érzelmi és kulturális momentumok tapadnak az egyes inkriminált melléknevekhez és higgadtan nézzünk utána, miként is viselkedünk, érzünk, mennyire valós módon jellemeznek bennünket.

Az első, ami rögtön szembetűnik, hogy rápillantva embertársunkra, aki furcsán viselkedik, rögtön ítéletet alkotunk róla, anélkül, hogy tudnánk viselkedésének kulturális, vagy személyes életéből, neveltetéséből eredő okát. Az ő köreiben semmi szokatlan sincs abban, ahogyan gondolkodik, és amit cselekszik. Mi lehet mégis az a kritérium, ami alapján kimondhatjuk bármelyikét e három szónak?

Életünk során a legbizonytalanabb számunkra, hogy melyik kategóriát kapjuk, vagy, ha elég tudatosak vagyunk, választjuk magunknak. Vajon nem azzal válunk érdemtelenné az adott pozitívumra, de néha önsajnálatból az ellenkező végletűre, ha önmagunk valljuk magunkról? Nem az lenne a tisztességes, ha mások észrevételeit rendszerezve, értékelve jutnánk el egyfajta önbesorolási kategóriához?

És, ha mi másoktól, az átlagtól eltérően ugrunk néhány lépcsőt felfelé és elszakadva az átlagosan elfogadott normáktól új rendszer szerint mérettetünk meg még akkor is, ha ez a rendszer a többség számára még nem is létezik? Sok rendkívül értelmes, mélyen gondolkodó ember kapott rossz minősítéseket olyan időkben és közegekben, ahol a játékszabályok betartásához sem kedve sem elégséges indoka sem volt. Ha felismerjük a kimerült szellemi világok szűk és túlhaladott voltát, talán bárgyúnak tarthatnak bennünket azok, akik még a számunkra érdektelen szabályokat biflázzák, hogy a többiek elismerjék őket.

Elsőként fogadjuk el kiindulási alapul. hogy a mércét egy kor össz-szellemisége átlagolása révén állítják fel. Akár alá kerülünk, akár pedig többszörösen meghaladjuk azt, mindenképp bajba kerülünk. Az emberiség gondolkodása pedig önálló szellemi lényként fejlődik, nem tűrve semmilyen korlátozást vagy manipulációt. Ezt elég kevesen hajlandók magukévá tenni, hiszen nem csak testüknek, hanem szellemiségüknek is biztos, állandó jellemzőkkel körülvett és kitapintható menedéket akarnak tudni életük során.

A fejlődést magát elvetik és minden igyekezetükkel a történéseket és saját cselekedeteiket is egyfajta változatlansághoz igazítják. Sokszor váltogatják is a különböző színű és szagú képződményeket, melyek csak egyben azonosak: a változatlanságot és változtathatatlanságot hirdetik.

Sokszor zuhan rám a kétségbeesett felismerés: az emberiség semmit sem tanult azóta, hogy a tüzet felfedezte és más lelkes állatok és fajtársa húsát megízlelte. A legutóbb látott Kokó nevű gorilla, aki gondozója segítségével mintegy ezer süketnéma jelet tanult meg és önmaga is kreált ilyeneket, valamint valódi festményeket alkotott, amit saját címmel látott el, egyedül több értelmet árult el, mint az emberiség összessége az előbb említett idő óta. A legjobban az gondolkodtatott el, ahogyan visszaemlékezett anyja kíméletlen lemészárlására. Egyébként közbevetőleg, látszólag témánktól függetlenül idekívánkozik egy döbbenetes felismerés: egy csecsemő-gorilla arc- és fejformája hihetetlenül emberinek tűnt. A gorillák később jócskán megváltoznak.

Nem lehetséges, hogy az ember előbb volt, mint a gorilla?

Ez azt az abszurd feltétételezést is magában hordja, hogy evolúciós szempontból az ember erőteljes visszalépésnek tekinthető?

Sok alkotás és szellemi áramlat vissza-visszatérő módon sugallja ugyanezt. Valamint az evolúció-elmélet ellenzői-magyarázói vitatkoznak abban is, hogy a fejlődés ismer-e célszerűséget az egészre nézvést vagy csak a vizsgált fajra vonatkoztatható a túlélés sikerességeként díjazott jellegzetesség. Azt ma már látjuk, még ha nehezen fogadjuk is el ember-soviniszta alapon, hogy a Föld és a többi élőlény szempontjából rövid távon az ember létezése maga az abszurditás, ahogyan a saját életlehetőségeit tudatosan-tudatlanul szűkíti azzal. hogy nem figyel az egész egységére és megbonthatatlanságára. Hosszú távon azonban lehet, hogy sietteti azt a folyamatot, amely révén a mostani élőlény-rendszerek újabbaknak kell, hogy átadják helyüket. E szerint az okfejtés szerint nyilván az a legintelligensebb, aki egy gombnyomással elpusztítja mindazt, amit az ember létrehozott és tönkretett, hogy minden kezdődhessen elölről. És az újabb katasztrófaelméletek szerint, melyek az ezredfordulóval ismét lendületet kaptak, a párszázmillió-évenként rendszeresen bekövetkező aszteroida-becsapódások is ezt a „kozmikus intelligenciát” hivatottak szolgálni.

Azt a furcsa ellentmondást, hogy a fejlődést az is jelentheti, ha visszatérünk egy már járt út elágazási pontjára, és a megszerzett tapasztalatok alapján máshogyan folytatjuk, felismerve valódi helyünket az élőlények rendszerében, csak a természet egészének tiszteletével és működési törvényeinek nagyfokú ismeretében lehet elfogadni.

Ha az ember nem járta volna be azt az utat, ami sok vér és szenvedés árán tapasztalatokkal látta el, akkor most nem tudná választásának felelősségét ilyen súllyal felmérni.

Azt is hozzáteszem, hogy akkor nem is volna szüksége rá, hogy saját hibáit felismerje.

Most már látom, hogy volt választási lehetőségünk.

Maradhattunk volna egy kedves, szőrös majom; a többivel békében élő lény. Hogy mégis elvándoroltunk az ételbőségből a bizonytalanságba, annak oka a táplálékválasztékunk súlypontjának eltolódása az állati eredetű élelem javára.

Ennek kimerülésétől tartva követték őseink az állatcsordákat egészen a mesterséges állatszaporítás és a letelepedés idejéig. Okszerű magatartás volt és okosságunk, vagyis a tettek és következményeiknek figyelése, követése ekkor vett nagyobb fejlődési tempót. Ha úgy tetszik ez vezetett a robottechináig és az űrhajózás jelen valóságáig.

Most elérkeztünk fejlődésünk fordulópontjáig. Természetes intelligenciánk, mely még halványan pislákol bennünk, és azon csodálkozunk, hogy a gorillának érintetlenül megvan, arra figyelmeztet bennünket, hogy ez a gondolkodás katasztrófához vezet. A fejlődés egyoldalú elemzés alapján szédületes, sőt egyenesen csoda, amit az ember véghezvitt.

Azonban épp azon képességünk, mely eddig lehetővé tette, hogy válság esetén a helyesnek vélt döntéseket meghozzuk, szinte rohamosan végiggyűrűzött az emberiség nagyobbik részén, ugyanez azt mondatja velünk, hogy: „Volt, ami volt, most már lépjünk egyet. A fejlődés ma ezen a módon épp, hogy helyben toporgás. Egyazon gondolkodás ellehetetlenülése.” Ami eddig okos volt, az maholnap oktalan és kimondottan buta dolog. Nem figyelni a következményekre pontosan ezt jelenti. Okosnak tűnik eddigi történelmünket fényes diadalútnak vagy éppen tragikus véletlenek láncolatának tekinteni. Az okulás érdekében minél több információt kell szerezni a múltunkról és ami sikerre vitt, hatalmat, jólétet biztosított elődeinknek, az majd számunkra is meghozza a várva várt aranykort... Okos, aki sokat tud arról, ami volt, ahogyan volt. Jól tud kombinálni, eligazodni az adatok között, amit megfelelő elgondolás szerint osztottak fel számára helyes és helytelen; fontos és szükségtelen kategóriákra. Neki nincs más dolga, mint eszerint tovább rendszerezni és kategorizálni. Csak a sorban előttem állóra kell figyelni, hogy lépést tartsak vele. Hogy a sor épp egy szakadék felé igyekszik, már túl távoli számomra. Okos lehetek, de intelligens nem...

Okos, aki fennmarad és jó nyomkövető. Intelligens, aki észreveszi, hogy elfogyott a nyom és újakat kell találni, esetleg a szűz homokba lépni a további fennmaradásért...

Lehetek-e okosabb, mint a természet? Taníthatom-e én a természetet? Csak akkor, ha van mit tanulni tőlem. A természet csalhatatlan a választani tudásban. Minden meg van írva a természet könyvében, mint ahogyan az önmaguk erejéből fennmaradni tudó természeti népek éltek is a tanulás lehetőségével. Tudunk-e okosabbak lenni náluk? Miért estek ők is ugyanabba a csapdába? Ma is megfigyelhetjük a vadállatokat, hogyan válnak rabjaivá az ember által kiagyalt mérgeknek. Semmi sem védi meg őket tőlük. A természet zavartalan rendjében nem volt szükség ilyenfajta védelemre. Természettől, élettől idegen, evolúciós mércével követhetetlenül nagy ugrások, szakadékok azok a mesterséges szerek és mesterséges tevékenységek, melyeket az ember hatalmának kiterjesztésére, kényelmének fokozására, vagy csak merő szeszélyből kitalált, létrehozott. Az ilyen önmagára nézve is ártalmas tevékenység, habár óriási szellemi energiákat emészt fel és látszatjólétet, látszatbiztonságot teremt, csak a buta jelzővel illethető. Együtt van a civilizációs elit-intelligencia és a felelősséget semmibe vevő kíméletlen oktalanság. A magyar nyelv megint elbűvöl, ahogyan rávilágít a butaság mibenlétére: okafogyott magatartás; követhetetlen; logika, értelem nélküli viselkedés. Nem az a buta, aki nem tárol elég adatot a koponyájában, hanem az, aki, bár ha rengeteg iskolája is van, képtelen azt a mindenség javára fordítani. A korábbi „emberek” szavunk helyébe immár a „mindenség”, mint legfőbb megóvandó, tisztelni, szeretni késztető legbecsesebb szavunk lépett.

Az emberre jellemző intelligencia tágabb értelmet nyerhet, hiszen egyre világosabb, hogy minden létező sajátja. A mindent átfogó, a káoszban is rendre törekvő intelligencia, a „hiperintelligencia”. Túlmutat saját kicsinyes létezésén, nem alábecsülve minden létező fontosságát, de rádöbbenve felelősségére: végre a „nagy kavargásban” látja fennmaradásának egyetlen lehetőségét és értelmét.

Az emberi gondolkodás ellentmondásosságára mi sem jellemzőbb, mint az, hogy egyszerre tudunk hinni a számunkra látható és nagyrészt magunk kreálta világban és ugyanilyen módszerességgel hozzuk létre misztikus világunkat, amiben szintúgy görcsösen hiszünk. Az ezen kívül létezőket figyelmen kívül hagyjuk. Megint mások teljességgel elhanyagolják a látott és érzékelhető világot, miközben teljes odaadással merülnek el azokban a megfoghatatlannak tűnő jelenségekben és képzelgésekben, melyeket a hozzájuk hasonló mániákusak valós létezőnek próbálnak beállítani.

Vajon melyiküknek van igaza? Léteznek-e szellemek? Ha igen, megmagyarázható-e valami módon felbukkanásuk, vagy csak az átlagmegfigyelő elől maradnak rejtve? Milyen formákat vesznek fel? Milyen hatással vannak ránk?

Minden viseli létezésed nyomát! Ez lesz egy következő cikkem címe, amiben az alig felfogható rezgésvilágról írok.

Azt hiszem mindenkinek érdemes feltennie a kérdést: Hátha mégis van valami odaát? Ha igen, akkor nem tesszük-e végérvényesen tönkre világunk szerves, ám nehezen érzékelhető részét azzal, hogy mesterségesen gerjesztett hullámözönnel ellenőrizhetetlen károkat okozunk a láthatatlan világokban...?

Amikor első élményeimet átéltem Szőke Lajos előadásain, elköteleztem magamat a sokak számára láthatatlan világ feltérképezésére, a még fel sem tett kérdések megválaszolására. A radiesztézia hihetetlen, mégis valóságos lehetőségeket tárt fel számomra a gondolkodás és tapasztalás gyökeresen más módjának a felfedezéséhez és annak kidolgozásához. Rengeteg gyakorlati hasznot hozhat a rezgések szubjektív érzékelésének kiterjesztése az élet minden területére, különösen a tudomány világára. Ma még a hagyományosan nevelt tudóspalánták elképzelhetetlennek tartják, hogy egyenleteik és műszereik nélkül vagy azt kiegészítve szubjektív érzékelési módszerekkel bármilyen kézzel fogható tudományos eredményt elérjenek. Azonban talán éppen az ilyen megközelítések hozzák a kívánt áttörést a ma még elképzelhetetlennek tűnő felfedezések tömeges megvalósulásában. A mai gondolkodás csak az anyaginak nevezett világban tud sikereket elkönyvelni. Már ez a megfogalmazás is zavaró lehet, hiszen minden az anyagi világban van, legfeljebb olyan formában, amit még nem tudunk érzékelni... Az a véleményem, hogy ha reálisan és a megszokott tudományos alapossággal vizsgálnánk magát a különleges érzékelést, meglelnénk azt a szűk átjárót, amely egy gyökeresen más gondolkozást megkövetelő új világba vezet. Nevetséges és tudománytalan mindenestől elvetni azt, amit láthatóan eredménnyel gyakorolnak laikusok. Persze nem feledve, hogy bennük is ugyanolyan ellenérzések munkálnak, mint a tudomány hivatott képviselőiben. Mielőtt egy fiatal és kellően érzékeny ember írásom nyomán ingájának vagy lengyelpálcájának hatása alá kerülne, nyomatékosan felhívom a figyelmet arra, hogy a csapdák épp a kétféle gondolkodás elszigetelődésében vannak és könnyen saját irrealitásunk önhipnotikus állapotában találjuk magunkat, amiből egyenes út vezet valamelyik zárt osztály párnázott szobájáig.

Először is nézzük meg, hogy milyen feltételek között tud élni egy biológiai rendszer vagy más néven bonyolult állóhullám. Számára alapvető a nyugodt, kiszámítható környezet, melyben táplálékát és sejtjei regenerálódásához szükséges stresszmentes pihenését biztosítani tudja. Meglehet, hogy a táplálék megszerzése, az ugyancsak létfontosságú önreprodukció, a szocializáció és a pihenés helyszínei különbözőek vagy részben azonosak.

Tehát mindezek vonatkoznak az emberre is, ha még biológiai organizmusnak tekintjük...

Az ember úgynevezett fejlődése során kezébe vette a többi lény számára alapvetően adott tényezők alakítását. Ezzel beláthatatlan és kiszámíthatatlan folyamat vette kezdetét: minden létező az embernek nevezett lénytől kezdett függeni.

Csak idő kérdése volt, hogy minden élőlényt felfedezzen magának és életének részévé tegye. Amelyeket szükségtelennek, vagy ellenkezőleg: túlontúl értékesnek vélt egyként irtotta és végül eltüntette az egész bolygóról. Ezzel a tevékenységével sajátmagát is átalakította: önmaga is a változások csapdájába került.

Egyre satnyább, sebezhetőbb lett, ugyanakkor - paradox módon - ez a biológiailag silány és minden egyéb lényre halálos veszélyt jelentő kreatúra hihetetlen szaporaságról tett tanúbizonyságot. Sikerének oka pedig az, hogy hosszú életideje mellett a gyors reprodukcióhoz szükséges élelmet önmaga állította elő a természeti környezet kíméletlen kizsákmányolásával. Tehát átlagosan hamar és sok utódot hozott létre, melyekhez a biztonságos környezetet is maga teremtette meg, ami szintén kellett a sikerhez. A biológiailag adott hosszú élet - kevés utód - helyébe a rövid élet - sok utód lépett. Természetesen a kommercializálódó táplálék az utódokra is negatív hatást gyakorol, ami a civilizálódásként jelzett folyamat utóbbi ötven évben történt hatványozott felgyorsulása alatt már jól kivehető volt. Mindenki tapasztalhatja a felnövekvő nemzedék fizikai-szellemi képességének rohamos csökkenését.

Azonban a közfelfogás mégis az életlehetőségek fokozatos javulását hangsúlyozza, az átlagos életkor rohamos növekedésével párhuzamosan. Ez a látszólagos ellentmondás mégis a kérdés kettősségét jelzi: a negatív folyamatok sok embernél megkongatták a vészharangot és tapasztalataikat összegezve stratégiákat kezdtek kidolgozni helyzetük értékelésére és a megoldások kiválasztására. Akik még nem jutottak el idáig, élik önpusztító életüket öntudatlanul, de tudatos önzéssel. Számukra a technológiai környezet az egyetlen elfogadható életforma. Időlegesen befolyásolni tudják vegyszerekkel, kifinomult gépekkel és a részfolyamatokra kifejlesztett műszereikkel életük általuk megítélt minőségét. Sokan haláluk órájában is szentül meg vannak győződve arról, hogy csak azért kerültek ebbe a helyzetbe, mert nem a megfelelő orvost választották vagy nem adtak elég pénzt neki...

Az emberek eme döntő hányada figyelmen kívül hagyja azt az alapvető tényt, hogy az összes élőlény a sokmillió éves fennmaradása közben környezetének láthatatlan, oltalmat adó rezgésárjában ringatózott, mint hal a vízben.

Ugyanúgy nem vesszük észre a minket körülvevő élő és „holt” lelkek biológiai-fizikai hullámtengerét, mint hal az őt körülvevő lételemét. Életünk minőségének változásai összefüggésbe hozhatók környezeti rezgések változásaival.

Nem csak ruházatunk, lakásunk burkolóanyagai, tetőszerkezete, élettelen vagy nővényekkel teli volta, velünk élő embertársaink, állataink rezgésének hatásai, hanem a távolabbi égitestek változó mozgása révén megváltozott gravitációs és egyéb rezgésállapotok elmozdulása is alkalmazkodásra-változtatásra kényszerít bennünket anélkül, hogy közvetlen összefüggéseikről tudomásunk lenne. Bármelyik tényező hatásának felnagyítása szűklátókörűséget jelez. Ezek bonyolult kölcsönhatásai szinte követhetetlenné teszik hatásukra való szellemi reagálásunkat. Intellektuálisan tehát - úgy hiszem - dilettantizmus részekre bontani őket és így próbálni valamiféle ellenlépéseket tenni. Az bálátható viszont, hogy ezeknek a rezgésváltozóknak a körébe sehogyan sem illik a vaskosan goromba emberi technika működésének hulladéka. A mindig meglévő, állandóan változó, alkalmazkodásunkat próbára tevő, bennünket edző rezgésóceánban megjelenő életidegen interferenciák mindenképpen iszonyú zavart okozhatnak. Már itt van az elekromagnetikus harcászat a közismert lézeren kívül az infrahang-ágyú kézi változatával, a hangpuskák különböző rezgéstartományban és terjedési sebességgel, energiával megkonstruált fajtái, melyek különösen a tömegoszlatásoknál alkalmazhatóak!?...

Ha közlekedési utak közelében lakunk (és ki nem?) akkor éjjel-nappal ki vagyunk téve az infrahang (16 HZ alatti rezgések) romboló hatásainak, nem beszélve a hallható tartomány lélekölő, pihenést lehetetlenné tevő hatásának. A diszkók „áldásos” mellékhatása az ideges, gyors egymásutánban pulzáló, őrületbe kergető mély dob- és basszushang, ami ugyancsak az infrahanghoz közel vagy infrahangokat is tartalmazó mezőben van, vagy másodlagos hatása révén bármely tárgy infrahangsugárzóvá válhat... Az infrahang élettani hatása még nem teljesen tisztázott. A természetben mozgó víz közelében, földrengéseket megelőzően és követően és tűzhányók működésekor valamint nagy állatcsordák vonulásakor, néha vihar során keletkezik. Károkozása függ intenzitásától és hatásának időtartamától, erejétől stb. Mindenképpen romboló minden élő szervezetre.

Az érzékeny idegrendszer azonnal diszkomfort érzéssel reagál rá. A nagyvárosok „háttérzaja” erősen „terhelt” infrahanggal. Ez az egyik olyan „nyomós” érv, amit fel lehet hozni a mostani zsúfolt és minden oldalon szennyezett megapoliszok ellen. Olyan tényező, amit nem veszünk figyelembe életterünk megválasztásakor, vagy mások tesznek ki bennünket akarva-akaratlanul káros hatásainak.

A radiesztézia gyakorlata révén rendkívüli módon kifinomulnak érzékeink. További „érzékenyülést” hoz testünk megtisztítása korábban bevitt életidegen anyagoktól és hatásoktól. Lassanként minden olyan erőteret és behatást érzékelünk, ami újra felfedezett „jólétünk” megzavarásával fenyeget bennünket. Ezáltal újraélhetjük az „anyaméh-érzést”, ami a tökéletes ősbizalmat és áradó életerőt nyújtja számunkra. Sokan idegenkednek az efféle „tökéletesedéstől” mondván, hogy: „nem akarom tudni mit eszem és mi történik velem”. Azt hiszik, hogy valami rejtett erő vagy a jóisten minden bajtól meg fogja óvni őket. Sőt tudatosan keresik az őket minél durvábban romboló és próbára tevő hatásokat, mintha az egyes „stációk” csak újabb bizonyítékai lennének annak, hogy elnyűhetetlenek és ők képviselik az „emberi csodát”. Csoda van, de nem ott, ahol ők keresik... Amikor Szőke Lajos bemutatta az egyes tárgyak „szellem-auráját” lengyel-pálcájának segítségével, akkor rám zuhant a felismerés: közelebbi és távolabbi világunk megannyi pörgő-libegő „páralénye” láthatatlanul vonz-taszít és bekebelez... Mikor pedig a Körbler-pálcával elkezdtem a gyakorlást, még jobban elérhetővé vált a rezgésvilág megközelítésének lehetősége. A fényképekkel való kísérletezés közben beigazolódott Szőke Lajos számos állítása. Egyszer egy nagyon beteg hölgyről mellképet kaptam és közeli rokona a saját képét is odaadta, mert súlyos migrénje volt és szeretett volna többet tudni önmagáról. Az „Új Homeopátia” névvel jelzett módszer geometriai ábrák segítségével rezgésinformációkat változtat meg, illetve szabályoz. Az idős, beteg hölgy és a fiatalabb rokon képét egy átlátszó műanyag tasakba tettem egymás alá, mert így tartottam praktikusnak. Amint az idős beteg rezgés-rendszerét „harmonizáltam”, tovább mentem az alatta levő fiatalabb hölgy képére, aki a legnagyobb megrökönyödésemre nagyon rossz rezgéseket mutatott. Sehogy se értettem a dolgot, amikor hirtelen eszembe villant, hogy a beteg hölgy rezgésképe nem szakad meg ott, ahol a fénykép véget ér! Ezért az elhatalmasodott betegség már az alsóbb régiókat is tönkretette és ennek rezgésjelzései mutatkoztak meg rokona felsőtestén! Amint a két képet külön tasakba tettem, már gond nélkül el tudtam végezni a „harmonizációt” az idős hölgy „láthatatlan” testrészein is... Nagyon messzire vezet ennek a felfedezésnek a továbbgondolása. Fényképalbumokban beteg, egészséges, öreg-fiatal, rokon, ismerős, élő és holt emberek együtt, békésen megférnek egymáson és egymás mellett. Ki tudja milyen információk adódnak át, cserélődnek ki, milyen folyamatok indulnak el és maradnak fenn ilyen „apró és jelentéktelen” papirosok révén... Nem lehet csodálni, hogy egyes „primitív” népeknél miért idegenkednek a fotózástól-filmezéstől. Van valami mágikus abban, hogy élő folyamatok egy pillanatát megragadjuk és kimerevítjük. Ezzel megvalósítjuk az időparadoxont... A fényképek eme információs rezgés-kisugárzását még senki sem vizsgálta, hiszen sokan csak nevetnek az efféle fantazmagóriákon...

Ugyanilyen hihetetlen, de elgondolkodtató, hogy a régi lakásokban az elődök lenyomatai mindenütt „kísértenek”. Nem véletlen, hogy Angliában, ahol évszázadok óta egy helyen és még ma is ugyanannak a családnak leszármazottai élnek az ódon falak között, oly sok „szellem sztori” borzongatja meg a nyirkos sziget lakóinak szívét... Bezzeg nálunk nem fenyeget az ősök lelkeinek ilyetén éjjeli csatangolása, hiszen többször leágyúztuk-fölrobbantottuk-porráégettük és ledózeroltuk, amit a jószomszédok nem vettek el és vissza, elődeink nem adtak és nem kártyáztak el... Nem beszélve arról, hogy hányszor cserélődött ki az ország lakossága... Egyébként ebből a nézőpontból nem is csoda a világ négy égtája felé való „szétspriccelésünk”, hiszen gyökereink kitépése „rendszer-váltáson-ként” módszeresen zajlott.

Egyesek szívesen hordanak állati bőrből készült ruhadarabokat. Magam is - jobb híján - bőrcipőt viselek télen. Negatív hatását, kényelmetlenségét régóta érzem, de a még kényelmetlenebb hideg éghajlat elleni védelemre kénytelen vagyok elviselni. A műagyagból készült zoknik viszont szinte rosszullétet okoznak, ezért évek óta vagy nem hordok télen sem ilyet, vagy csak „tiszta” pamut zoknit veszek fel. Azt is csak olyankor, mikor koncerten lépek fel. Sajnos még a legtisztább anyagokhoz is kevernek némi stretch szálat, ami erősen irritál sokakat. Minden műszálas és állati eredetű ruhadarab vagy ágynemű beavatkozik természetes és harmonikusan rezgő „auránkba”. Ez alól csak a hernyóselyem kivétel már ha kapható és megfizethető. A színdinamika nem véletlenül áll az érdeklődés középpontjában. Ha a divattervezők hozzáértő radiesztétákat kérnének fel új modelljeik megalkotásakor, nemcsak szép és drága, de jobb érzéssel hordott ruhákat kínálhatnának.

Sajnos akkor, ha ez az ábránd egyszer valóra válna, meg kéne válnunk szintetikus szálból, műanyaglapokból összeállított „ruhakölteményektől”. Jóllehet kevesen hiszik, hogy ezeket a fénylő micsodákat a divatbemutatókon kívül valahol és valakik fel is veszik de hatásukra fennmaradhat a műanyagok nagy részaránya a ruhák tömeggyártásában.

Talán kevésbé „testidegen” a cellulóz polimerizációjával előállított „műanyag szál”. Azonban véglegeset csak radiesztéziás bemérésük után mondhatunk. A szintetikus vagy természetes alapú festékek személyenkénti esetleges összeférhetetlen színükön kívül, ami levertséget, súlyosabb esetben depressziót is okozhat, a textíliákból kismennyiségben kioldódva közvetlen veszélyeket is hordoznak magukban. Bőrünk pórusaiba hatolva nemcsak bőrérzékenységet, hanem felszívódva igen nehezen mérhető „mikromérgezéseket” is okozhatnak! A műszálak ezen kívül biomágneses Faraday-kalitkaként is hatnak, amikor sztatikus feltöltődésükkel nem csak a párolgást teszik lehetetlenné, hanem a belőlünk kiáramló és hozzánk közelítő életsugarakat is eltérítik... Ugyanilyen okból fárasztó és lemerítő egy fémdobozban akár csak utasként is hosszú időt eltölteni, nem beszélve az ember számára túl gyors helyváltoztatás okozta akklimatizációs stresszről. Hozzájön mindezekhez a gumiabroncsok súrlódása révén, és a jármű működő elektromos motorai által keltett különböző mágneses mező-özön, akkor azt hiszem, gondolkodhatnának a tervezők az „ergonómiailag” kedvezőbb járművön... Nem is annyira rossz ötlet a földet súroló gumiba ágyazott fémhuzal! A vasút legalább annyival elfogadhatóbb, hogy az acélkerekek folyamatos kapcsolatban állnak a talajjal és így testünk „rezgőköre” nem szigetelődik el éltető „alpólusunktól”, no meg a káros feltöltődés is könnyebben oldódik... A lakásnak alig nevezhető fémhálóra öntött betondoboz semmivel sem lakályosabb, nem beszélve az egymás tetejére halmozott, huzalokkal, vízvezetékekkel átszőtt „összkomfortokról”.

Lakásonként elektronikus berendezések kavalkádjai még csak tetézik a bennük összezsúfolt emberek rossz érzését. Nem csoda hát, ha innen mindenki lokálokba és egyéb „búfelejtőkbe” menekül. Azonban a testünk-lelkünk megújulására szolgáló éjszakai nyugodt pihenés is hiú ábránd marad csupán. Az elcsigázott, nikotinnal, alkohollal és egyéb szörnyűségekkel átitatott, stressztől szenvedő ember álmában sem lel nyugalmat a mindenünnen támadó hallható és „hallatlan” sugárzó „hullámmocsárban”. Már nem messze az az „intelligens rádió-chipekkel” teleszórt „kényszerlakhely” rémálma, mikor is minden szerkentyűt huzalok helyett mini rádióadók fognak vezérelni és összehangolni. Nem lesz ebben a „szuperkényelemben” olyan köbcentiméter, amit ne érne folyamatos rádióhullám. Aki ezek után még életben lesz és nem szorul rendszeres pszichiátriai kezelésre, elmondhatja magáról, hogy a harmadik évezred fenegyereke...

        A fa vagy vályogházikóban békésen élő emberi lények mit sem tudnak az új évezred megannyi elektronikus csodájáról. Otthonukban magok, sarjadó növények, fűszerek, faragott fabútorok, üveg és cserépedények jóleső érzéssel töltik el a közöttük sürgölődő, egymással harmóniában élő társainkat. Gondjuk csak annyi, hogy elegendő szeretet jusson minden rájuk bízott teremtménynek és erejükhöz mérten szórják szét az öröktől fogva létező tudást...