Az derült ki, hogy beszélgetőpartnereim belső komfortérzése elsősorban másoktól függ. Minden egyes válaszuk kérdéseimre így kezdődik: „Akkor érzem jól magam, ha a férjem kedves velem, időben jön haza a munkahelyéről”, „…ha a fiam nem gorombáskodik velem, mindent pontosan csinál, jól tanul”, „ …ha az édesanyám egészséges”, és így tovább.

Gyakorlatilag minden esetben az emberek saját „én”-je azonosul mások életével. Valaki más lesz az elengedhetetlen feltétele komfortérzetünknek, s nem ritkán életünk értelmének. Önmagában véve ez nem rossz. Mint szociális lények állandóan kapcsolatban állunk egymással. Ezen kapcsolatok segítségével ismerjük meg önmagunkat, családot alapítunk, megteremtjük közösségi létformánk alapjait. Minden ember élete folyamán mások függőségében él. Vagyis a függőség természetes formája az emberi létnek.

Azonban különböző függőségek léteznek. Az egyik kedvezően hat a szellemi fejlődésre, személyiségre, egészségre. A függőség másik formája viszont akadályozza ezeket. Ekkor a függőség olyan mellékhatásokkal jár együtt, mint az idegesség, depresszió, pszichikai zavar, a félelem több formája, amelyek végeredményben komoly betegségek előidézői lehetnek. Ezért én a függőséget két csoportra osztom: pozitívra és negatívra.

Egyszer egy rákbeteg hölgy jött hozzám. Orvosai azt mondták, hogy már csak néhány hónapja van hátra. Ez a nő egyedül nevelte 15 éves fiát, aki élete értelme volt. Az anya a fiában látta a férjét, munkáját, szórakozását, barátját. Ez visszatükröződött a serdülőn is, aki számára édesanyja állt az érdeklődés középpontjában. Amikor a fiú tudomást szerzett édesanyja betegségéről, azt úgy fogta fel, mint saját életének kudarcát. Kijelentette, ahogy meghal az anyja, azonnal öngyilkos lesz. Sőt, egy kis idő elteltével bejelentette, hogy előbb akar meghalni, mivel képtelen elviselni azt a tényt, hogy édesanyja elhagyja őt. Miután az anyát megműtötték, javulás volt tapasztalható a fiánál is, mindezek ellenére pszichiátriai intézetbe került.

Mi történik az emberrel amikor mások negatív függőségébe kerül? Nézzünk meg egy konkrét példát: munka után a férj elidőzik valahol, s elfelejt hazatelefonálni. Mi történik otthon a feleséggel? Ebben az időszakban a feleség nem saját életét éli át, hanem férjéét. Eközben komoly negatív elváltozások jönnek létre érzelemvilágában, amit nyugtalanság, riadalom, féltékenység jellemez. Elméjében ilyenkor valószínűtlen képek jelennek meg, lehetetlen szituációk játszódnak le, s ezek általában negatív árnyalatot kapnak. Ezek közül a legtipikusabbak:

1.   „Biztos megcsal.”

2.   „Nem figyelmes velem.”

3.   „Egyáltalán nem érdekli őt, ha én idegeskedem, amikor nem jön idejében haza.”

Mindez ahhoz vezet, hogy a feleség ilyenkor már nem képes uralkodni magán s a negatív reakciók megjelennek viselkedésében: telefonhoz fut, s körbetelefonál mindenkit, rokonokat, barátokat, ismerősöket, s mindenkinek elmondja búját-bánatát. Ezekben a pillanatokban létrehoz egy sajátos valóságot, aminek a realitáshoz semmi köze. Amikor a két valóság összeütközik egymással, súlyos konfliktusok jönnek létre, amik tönkreteszik a családi jó viszonyt, a házastársak személyiségét, s nem utolsó sorban az egészségüket.

Megfigyelésem szerint a negatív függőséget általában házasság előtt álló hölgyek kezdik kialakítani. Legtöbbjük valahogy így gondolkodik: „Nekem minden tetszik a vőlegényemben, ezért hozzá megyek feleségül. Remélem, sikerül majd megváltoztatnom.” S mikor a nő férjhez megy, ez a feladat arra kényszeríti őt, hogy csak a férjére koncentráljon. Rengeteg energiát, fizikai és lelki erőt áldoz erre. Olyan valamit kezd formálni, ami kényelmesnek, kellemesnek tűnik neki, s így semmibe veszi választottja egyéniségét. Ezáltal teljes függőségbe kerül tevékenysége eredményétől. Élete epicentruma férje lesz, akit minden áron meg akar változtatni. Minél nagyobb erőfeszítéssel teszi ezt, annál nagyobb ellenállásba ütközik. Ez ismét patológiás érzelmi függőséghez vezet, ami tönkreteszi viszonyukat és egészségüket. Ilyenkor mindkét fél hatalmas mennyiségű negatív információt, emóciót gyűjt össze, ami állandó stresszhelyzetek létrejöttét eredményezi. A ma embere általában képtelen felvenni a harcot ez ellen. A pszichikai szinten létrejött stressz képes bármilyen fiziológiai betegséget kiprovokálni. Tapasztalatból tudom, hogy a betegségek 80%-ának oka a stressz által létrejött megoldatlan konfliktusokban keresendő.

Miután sok alkoholos függőségben lévő emberrel foglalkoztam, mélyebben kezdett érdekelni a negatív függőség. Az alkoholisták családjában ez a probléma még tisztábban megfigyelhető. A család minden tagja állandó stresszállapotban van, amit az alkoholista kiszámíthatatlan viselkedése hoz létre. S ez a kiszámíthatatlanság általában agresszív. A család kénytelen a helyzethez adaptálódni, s valamilyen módon irányítani azt. A legnagyobb nehézség ilyenkor általában a házastárs vállát nyomja. S a feleség magára veszi ezt a terhet, mivel a család túlélése szempontjából erre van szükség. Ilyenkor a feleség függőségbe kerül férje betegségétől, s teljesen megfeledkezik magáról. Az alkoholistának   gyakorlatilag nem kell gondoskodnia magáról. Az ezzel járó gondot átruházza családjára, leginkább a feleségére. Ez kilátástalan helyzetet teremt mind az alkoholista, mind a családja számára.

Más szavakkal: a negatív függőség minden esetben romboló tényezőként hat a családra, az érzelmekre s a személyiségre is. Negatív függőségben az emberek nem élnek, hanem betegeskednek. Ezért úgy gondolom, hogy a negatív függőség egy betegség, méghozzá a maga nemében egyedülálló betegség, mert egyszerre két ember szenved tőle. Egyetlen gyógymódot látok csak meggyógyítására. Ha a negatív függőséget úgy határoztuk meg, mint egy másik emberre való teljes odafigyelést, s ezt negatív előjellel láttuk el, akkor meg kell változtatnunk az előjelet. Más szavakkal,: figyelmünket teljes tekintetben magunkra kell koncentrálnunk.

Minden ember egyéni, s mint egyéniség, megismételhetetlen. Azért jött ebbe a világba, hogy saját életét élje, nem pedig másét. Mint személyiség egyedülálló, s a saját fejlődésének útját kell megtennie az elejétől a végéig. A negatív függőségből kiszakadt egyén megkapja ezt a lehetőséget. A belső felszabadultságnak állapota jön létre, ami elengedhetetlen feltétele személyes fejlődésének. Élete folyamán először a negatív függőség szituációjában magára figyel, s egyre jobban megismeri saját „én”-jét. Az ilyen önmegismerés a tudat kitágulásával jár, ami olyan fontosabb dolgok irányába tereli a figyelmet, mint az élet értelme, helyem a világban, miért vagyok, lelki szükségletek kielégítése. Azok az emberek, akik megszabadultak a negatív függőségtől nem csak egészségesek lesznek, de maximálisan megvalósítanak mindent életük folyamán.

Egyidejűleg lehetőséget adnak a másik embernek az élethez, mert ha tovább gyámkodik fölötte, megfosztja magát is, és a másikat is saját sorsától. Nem szabad senkit megfosztani attól a jogától, hogy saját fejlődési útján menjen végig. Még ennél is súlyosabb tett, ha megfosztunk valakit attól, hogy saját életét élje. Milyen félelmetesen hangzik: a negatív függőségben élő emberek a mások életét élik. Csak az önértékelés érzésének megtalálása után lehet úgy segíteni másokon, hogy nem erőszakoljuk rájuk véleményünket. Megszűnik a másokkal szemben gyakorolt patológiás viselkedés. Nem lesz a manipulációknak objektuma. Úgy viszonyulnak a másik emberhez, mint szubjektumhoz, tiszteletben tartva hibáit, jogát saját sorsához, vagyis megkapja az önmegvalósítás lehetőségét. Tehát elég, ha az egyik fél megszakítja a negatív függőséget, mert ilyenkor a pozitív változások a másiknál is megjelennek.

Természetesen, félelmetesen hangzik, hogy megszakítani. Az ember idővel hozzászokik a negatív függőséghez, de ez olyan, mint egy mentőöv.

Egyszer egy amerikai pszichoterapeuta szemináriumán vettem részt, ahol az egyik asszisztensnő saját élményét mesélte el: „Egy napon váratlanul beteg lett a férjem. Mindent megtettem azért, hogy mielőbb felépüljön. Lestem minden gondolatát, tekintetét, kérését. Olyan törődéssel halmoztam el, amiről csak álmodni lehet. Mindezek ellenére megrázó dolgot vettem észre: férjem állapota napról napra romlott. Annyira sokkos állapotba kerültem, hogy még az orvosok is meglepődtek ezen. Szerintük minden körülmény ideális volt a gyógyuláshoz. Azt hiszem, el is vesztettem volna így a férjem, ha egy szép napon nem döbbenek rá valamire. Megértettem, hogy mivel magamra vállaltam a teljes felelőséget férjem gyógyulásáért, magam lehetek a gyilkosa is, mivel megfosztom őt attól a lehetőségtől, hogy saját életéért küzdjön. Másnaptól e felismerés gyökeresen megváltoztatta a viselkedésemet.

Férjem önállóan nyúlt a pohár víz után, önállóan vette be a gyógyszerét, s önállóan kelt fel az ágyából. Ennek köszönhetően gyors javulás állt be egészségi állapotában.”

A hasonló helyzeteket általában a jóakarat szüli, de néha a pokolba vezető út is ezzel van kikövezve. Ha az emberek megértik ezt, akkor valódi megrázkódtatásban lesz részük. Mert ugyan azt gondolják, hogy hősiesen cselekednek, feláldozzák magukat a mások javára, viszont az is kiderülhet, hogy ők csupán forrásai saját és mások megbetegedésének és szerencsétlenségének. Ez a megrázkódtatás ahhoz vezet, hogy az egyén tudatára ébred annak, hogy mennyire fontos az önértékelés minden helyzetben. S talán először életében - bátortalanul, s kissé ügyetlenül - így kezdi megformálni mondanivalóját: „Akkor érzem jól magam, ha a tengerparton pihenek, …ha rózsát kapok ajándékba, …ha egészségesnek érzem magam, …ha szeretem ezt a világot….”

Megvilágosodik, hogy a szeretet nem azt jelenti, hogy mindent megteszünk a másik helyett. A szeretet, a másik ember jogainak tiszteletben tartása a sorsához, egyéniségéhez, s nem utolsósorban arra, hogy meggyógyuljon. Ebben az esetben megváltoznak a pszichológiai feltételek. A stresszhelyzetből átbillen normál állapotba, melyet teljes fizikai, szellemi és pszichológiai komfort jellemez. Ugyanakkor felvetődhet egy kérdés: „Mi van a gyerek iránt érzett felelősségérzettel?” Az én elméletem kicsit ellentmondásosnak tűnhet: szerintem a gyermeknevelés célja nem más, mint a szülők önnevelése. Amikor a szülők saját fejlődésükkel foglalkoznak, nevelik a leghatásosabban gyermekeiket. Ilyenkor nem úgy viselkednek, mint azok a szülők, akik saját elképzelésük szerint formálják, alakítják a gyermeket. Tiszteletben tartják a kis emberke jogait sorsa és az önmegvalósítása szempontjából. Ilyen viselkedéssel egy olyan pszichológiai helyzetet hoznak létre, amiben a gyermek egyénisége nagyobb teret kap a kibontakozásra. Mert bizony a felnőtt gyakran csak azzal van elfoglalva, hogy valamilyenné formálja a gyermeket, pedig igazság szerint azzal kellene többet törődnie, hogyan formálja át és tökéletesítse önmagát. Az a feladatunk, hogy megértsük: a gyermekünk nem rossz. Egyszerűen csak nem olyan, amilyennek látni szeretnénk. Nem olyan, mint mi. Már ezzel az egy gondolattal létre lehet hozni a gyermek ideális fejlődésének feltételeit.

Az alapja minden emberi kapcsolat harmonikus fejlődésének: önmagunk felismerése. Ez egy másfajta kapcsolatnak a kialakítását jelenti. Szabaddá tesz, amikor tisztelni kezded egyéniségedet, s meglepődve tapasztalod, hogy hozzájárul partnered személyes fejlődéséhez is.

Érdekes ezzel kapcsolatban megemlíteni, hogy amint befejeződik a negatív függőségben élő feleség törődése, kiszolgálása az alkoholista férj iránt, amely idáig teljes biztonságot nyújtott neki, a meglepődésből felocsúdó alkoholista hirtelen aggasztó félelmet érez további létével kapcsolatban. Ekkor jelenik meg először nála a józan életre való törekvés igénye. Azért, mert más választása nincs.

Írta: Viktoria Barcalkina
Fordította: Kun János