 Hogy eloszlassák Loch Ness titokzatosságát, skót búvárok merülnek le az Urquhart-öböl hideg, zavaros vizébe, ami mostanában a tó nevezetes szörnyének mítikus létét igazolni, vagy eloszlatni igyekvő tudományos munkálatok központja. Bár a Felföld mondái szerint szörnycsontok nyugszanak a háttérben látható Urquhart kastély alatti vizekben, ők is olyan tűnékenyek, mint maga a lény.
Egy nyári kora délután, 43 évvel azután, hogy Mrs. Spicer meglátott valamit, és megijesztve férjét, George-ot is, felsikított, kinéztem a Loch Ness-i tó vizére, és ott, előttem...
De először hadd írjam le, milyen körülmények vezettek Észak-Skócia melankolikus Felföldjére.
1400 éve - mióta a történet szerint Szt. Kolumba a mélybe parancsolta a ,,félelmes rémet” arra kényszerítve, hogy meghátráljon és jól viselje magát - most, nemrégiben végezték el a legalaposabb és legtudományosabb vizsgálatokat Loch Ness legendáján. Az elmúlt nyár különösen zsúfolt szezon volt. Tudósok dolgoztak Invernesstől Drumnadrochitig, és délre egészen Fort Augustusig, hogy találjanak valami nagyot és élőt a Brit Szigetek legnagyobb édesvizű tavában.
Sokkal többről volt szó, mint éber várakozásról. Különleges érzékenységű kamerarendszert állítottak fel a felszín alatt. Olyan csipogóhangot játszottak le, amit a legfélénkebb életformák előcsalogatására fejlesztettek ki. Szonárral figyelték a mélységet. Matematikára, fizikára és elektronikus bűvészkedésre építettek.
És mire a nyár véget ért, és ők visszatértek egyetemeikre és laboratóriumaikba, a legendát, ha valósággal nem is, de valamiféle figyelemreméltósággal ruházták fel.
Ott voltam, és figyelemmel követtem a keresést, és el kell ismernem, reménykedtem egy szokatlan állat megpillantásában. Nem mintha hittem volna egy ilyen lény létezésében... de nem is tagadtam. Ahogy ott álltam azok mellett a mesebeli hullámok mellett, a gondolataim inkább egy lanyha kétkedés vonalán inogtak.
Voltak ott más megfigyelők is: Cameronék és Campbellék, MacKenzie-ék és MacDonaldsék, MacValakiék és MacMásvalakiék - ennek a kedves tájnak a kedves népe, akik a Felföldön születtek, és a Felföldön lettek emberré. Hát, volt közöttük néhány, aki nem lepődött volna meg, ha felbukkan valami. Mert ők azt mondják, látták az állatot.
Alex Campbell: ,,1934. május közepén történt. A víz felé néztem, és Istenem, ott volt 600-750 lábra az a szörnyű kiemelkedés. Aztán megjelent az óriási nyaka, legalább hat lábbal a víz fölött, egy kis fejjel, ami idegesen forgott. A feje épp lebukott. Azt mondtam, Ez fantasztikus!, aztán így csináltam [pislog], hogy biztos legyek benne, nem képzelődöm. De ott volt, ott bizony. Amint egy halászhajó orra megjelent, a lény meglátta, és placcs, atya ég, micsoda lebukás!"
Ez volt az első élménye. Még 17-szer látta. Tudni kell, hogy Alex Campbell nem hajlamos a túlzásra. Halkszavú, visszafogott modorú, 75 évesen is abban a házban él, ahol született, egy virágokkal övezett villában az Oich folyónál. Sok éven át volt a terület vízügyi megbízottja, felelősségei közé tartozott a Loch Nessbe érkező lazacok megóvása. Egy invernessi újságnak is évekig volt a Fort Augustus-i tudósítója.
"Egyszer csörgött a telefon,” - mondja, ahogy meggyújtja a második cigerettát a napi négyből, amit elszív, - és a két hölgy egyike volt az, akik a folyó túloldalán álló nagy házban éltek. Ahogy mi mondjuk, a vagyonosabb osztályba tartoztak. Keresve se találna kedvesebb asszonyokat. Nem voltak fiatalok, de még élénkek voltak és éberek. Amelyikük telefonált, azt mondta, ,,Alex, Alex, láttuk őt, fentről a hálószoba ablakából.” Megkértem, hogy mondja el, mit láttak a hálószoba ablakából - csodálatosan rálátni onnan a tóra -, és azt mondta, egy nagy dudor volt a vízen. Aztán másodperceken belül egy másik, kisebb dudor is megjelent vagy 300 lábbal az előbbi mögött. És aztán, azt mondja, atya ég, egy harmadik, még kisebb dudor is előbukkant. Megbeszéltük, hogy ez biztos egy család volt, a hatalmas a papa, a közepes a mama, és a picike hátul, a kisbaba.”
Hosszú nyak, kis fej, dudorok - a leírás mint egy litánia kíséri végig a több mint 3000 beszámoló 1930 óta összegyűjtött katalógusát. Hossza? 20 láb körül. Sötét szín. Gyors mozgás. Sokan azt mondták, egy felfordított csónakra hasonlít.
Azt mondják, vízen kívül is látták az állatot. Talán a "rémisztő" lenne jó szó, hogy leírjuk, milyen így, és bizony ez az a szó, amit George Spicer használt, miután feleségével találkoztak valamivel 1933-ban a tóparti úton a Dores és Foyer nevu falvak között. Azt mondták, úgy nézett ki, mint egy óriási csiga, és sietve vonszolta magát a parton a víz felé. Egy későbbi változat szerint vitt valamit a szájában - talán egy bárányt.
A következő évben, 1934-ben a legenda alapot nyert. Abban az évben egy londoni sebész, R. Kenneth Wilson a tóra irányozta fényképezőgépét és elkészítette a képet, ami máig a rejtély lógójaként ismert. Volt rajta egy... micsoda? Egy árnyék, egy madár, a napfény megtévesztő játéka a fodrozódó vízfelszínen? Talán ezek egyike. De mégis, leginkább... igen, egy hosszú nyakra és egy kis fejre hasonlított.
A felföldi nap fénye szinte éjfélig marad. A későesti órákban megragadó a mérföld széles tavat két oldalról ölelő zöld dombok szépsége. Itt az ideje, hogy átkeljünk a mezőkön, fel a fennsíkra, hogy a sóhajtó földek leheletében sétálhassunk. Így is tettem, és lenézve Loch Nesst láttam az elillanó fény csillámló forgácsaival behintve.
"Nessie-t keresi?" Egy alacsony, szikár ember szólított meg az útról letérve, és nyomában koros shetlandi pásztorkutyájával felém sétált. Válaszomban megjegyzést tettem a tó csodálatos látképére. "Biztos, ha maga mondja", válaszolt, "de én olyan messzire nem látok el."
Nessie. Sok felföldi egy árnyalatnyi törődéssel mondja ki a nevet, mert bármi éljen is a tóban, ha él egyáltalán valami, úgy gondolnak rá, hogy félénk, hogy csúnya, de kedves, mint egy uszonyos Quasimodo. És hogy okos. Kétségtelenül elég okos, hogy ne dőljön be az ósdi ballonos-szalonnás trükknek.
Ezzel is próbálkoztak ugyanis. Múlt nyáron egy nap kora reggel megjelent egy hőlégballon a tó fölött, és egy szalonnadarabokkal felcsalizott kötelet húzott maga után. Kapás híján a szalonnát nemsokára visszahúzták, de a Loch Ness-i bolondságok krónikájába azért bekerült a kísérlet, úgy, mint az az ember, aki egy ijesztő, tárcsákkal teli ládával érkezett a helyszínre. A szerkezetnek láthatólag Nessie-t kellett volna felidegesítenie xylofónszeru hangjával, hogy dühösen a felszínre rohanjon. Sokat is tárcsáztak, de eredménye nem lett.
Eközben a tudósok folytatták munkájukat. Köztük volt Dr. Robert D. Ballard a Woods Hole-i Oceánkutató Intézettől. A National Geographic operatőreivel és búvárjaival együttműködve felfedezte, hogy a tó feneke a korábban általános vélekedéssel ellentétben nem V alakú, hanem inkább U. Ballard azt az elképzelést is megingatta, hogy a fenéken vastag iszapréteg lenne.
"Felejtsük most el, hogy lementünk oda, megkapartuk a talajt, és azt tapasztaltuk, hogy a fenék kemény és nincs iszap", mondja. "Mondjuk, hogy nem kapartuk meg egyáltalán, és csak a visszhang-nyomokat láttuk, és azért mondjuk, hogy U alakú. Így lehetne azt mondani, hogy azért ez V alakú, csak fel van töltve iszappal. Hát gondoljunk bele, mennyi iszap kéne ehhez, és beláthatjuk, mekkora képtelenség."
A Loch Ness-i tó helyenként 900 láb mély, és része a Skóciát kettészelő Great Glen hasadéknak. "A Loch Ness-i terület egy fő geológiai törésvonal," mondja Ballard. "Tulajdonképpen most Észak-Amerikában vagyunk. ...Nem is, melyik oldalán is vagyunk most a tónak? A délkeletin, úgyhogy most Európában vagyunk. Ha csónakba szállunk és átevezünk ezen az egy mérföldnyi vízen, Észak-Amerikában fogunk partot érni, vagy legalábbis Észak-Amerika egy hátrahagyott darabján, ami itt maradt, amikor a kontinensek szétváltak és a mai Atlanti-Óceán kialakult."
Ez után még elmagyarázta, hogy tíz, talán tizenkétezer éve egy gleccser vonult át a tavon, és akkor nem volt, nem lehetett ott semmiféle nagytestű állat. "Ez kell, hogy jelentsen valamit", mondta.
Azt hiszem, arra utalhatott, hogy azoknak, akik szerint a pleisosaurus életben maradt, és jól van a tóban, kemény tudományos tényekkel kell szembenézniük. A pleisosaurus egy levegőt lélegző tengeri dinoszaurusz 200 millió évvel ezelőttről. Úgy vélik, 65 millió éve tűnt el. Mégis sokan, ha nem a legtöbben a szemtanúk közül azt mondják, az állat szakasztott pleisosaurus.
Tegyük fel, hogy egy - vagy... inkább kettő - lufiszerű szörnyeteg túlélte, amikor legördült a kihalás fekete függönye. (A coelacanth-ot, egy primitív halat is 70 millió éve kihaltnak tekintettek, míg Afrika keleti partjainál rá nem találtak.) De a gleccser, ami átkúszott a tavon, biztosan véget vetett bármilyen csodálatos túlélésnek. Ahogy Dr. Ballard mondta huncut mosollyal, "tudja, a legtöbb állat nem él meg túl jól a jégben."
Látogatók és városbeliek gyakran gyűltek össze múlt nyáron a Drumnadrochit Hotel bárjában, ahol a nyájas Fiona csapolta a sört. A terem túlsó végében Ronnie Bremner, a tulajdonos kínálta a pisztrángot és a sherrys piskótát, és skótszoknyában üdvözölte azokat, akik a vacsorára hívó gong szavára érkeztek. Hátul, ahol a normális esetben a lovakat szokták elszállásolni, most technikusok dolgoztak késő estig a kereső felszerelések összeállításán.
A Nation Geographic kamerarendszerét 30 láb mélyen rögzítették (774. oldal). Hetekig tartott mindent beállítani. Egyszer, amikor a komplikációk már kezdték feldühíteni a szakembereket, úgy is nézett ki, hogy a zavaros víz nem ad otthont más szörnyeknek, csak gonosz manóknak. Végül aztán minden műszer mutatója a megfelelő tartományban került, és a fényképezőgép szonárral időzített elsülését is érzékelni kezdték a hidrofonok. Érzékelték a csónakmotorok, a buborékok hangját is, a felhalmozódott morzsalék súrlódását is, és azt is, hogy "bluggy, bluggy, bluggy, múú, múú, bluggy, bluggy."
A bluggy persze mozgó víz volt, de mi volt a másik, a hangos, telt múú?
"Nem lehetett Nessie", mondta egy felföldi, amikor sajtos melegszendvicsekre vártunk Drumnadrochit BP benzinkútjának büféjében. "Nessie egy nagy féreg, és a kukacok nem mondják, hogy múú. A kukacok egyáltalán nem mondanak semmit!"
Férget mondott. (Úszik vajon olyan vakmerő hal a vízben, ami ne közelítene tisztelettel egy húsz láb hosszú kukachoz?) Mások mondtak fókát, kígyót, szalamandrát, tengeri tehenet. Angolnát is. A kukac mellett szól, hogy egy ilyen mutáns elélhetne az iszapon.
Rég vitatkoznak azon, hogy a Loch Ness-i tóban nincs elég hal ahhoz, hogy nagy állatok kolóniáit eltartsa. Egy, mondjuk 2500 fontos ragadozónak naponta vagy 250 font halra lenne valószínűleg szüksége. Pisztrángon és lazacon kívül élnek még a tóban tüskés pikók és nagyobb angolna rajok.
Múlt nyáron David Doubilet, a National Geographic merülőfényképésze leeresztett egy hálót 100 láb mélységbe. Sarki csíkokkal tele húzták fel, ami azt jelenti, hogy helytállóak voltak az elképzelések, miszerint a mélyben nagy tömegekben fordulhat elő ez a halfaj.
Nessie-től eltekintve voltak érdekes leletek. Dr. Robert H. Rines, bostoni megbízott és az Alkalmazott Tudományok Akadémiájának elnöke irányítása alatti csapat olyan szonár jeleket mért be, amik 35 láb mélyen elhelyezkedő sziklaköröket mutattak a tóban (szemközti oldal). Szemlátomást emberkéz művei, és nagyon hasonlítanak az Észak-Skóciában sokfelé található ősi pikt kőhalmok vagy sírkamrák körül látható körökre. A történelmi értékén túl azt is mutatja ez a felfedezés, mennyit emelkedett a tó szintje az évszázadok alatt.
Dr. Rines volt az, aki 1972-ben elkészítette azt, amit az egyik legmeggyőzőbb bizonyítéknak tartanak Nessie létezésére. A kép víz alatt készült, és valami uszonyféleséget ábrázol (770. oldal).
1975-ben fényképezőgépei még két lenyűgöző képet készítettek. Az egyik egy fejre hasonlít közeli nézetből - kis fej orrlyukszerű kiemelkedésekkel. A másikat akár egész testként is lehet nézni, hosszú nyakkal és lándzsa formájú uszonyokkal.
A szemcsés képek gyorsan elterjedtek, tanulmányozták, vizsgálták őket, de a tudományos társadalom sajnos általában véve elutasította, mint nem kielégítő bizonyítékokat.
Dr. Rinest mégis minden nyáron magához vonzza a tó, hogy tervezzen, keressen, aztán siessen Londonba a tele filmekkel - abban reménykedve, hogy amikor a sötétszobában lámpa alá tartja az anyagot, végre ott lesz rajtuk a bizonyíték elég részletgazdagon, hogy kiszúrja a szkeptikusok szemét. Mert ő hisz Nessie létezésében.
Így van vele Winifred Cary is (763. oldal). "Először 1917-ben láttam, 11 évesen", meséli. "A bátyámmal kint voltunk egy csónakon, halásztunk, lazacot pecáztunk, tudja. Ahogy keletre mentünk a kikötő mentén, hirtelen felbukkant a tó közepén - szerencsére nem a csónak közelében - ez a hatalmas nagy bálnaszerűség. Gyorsan haladt a széllel szemben, és csak egy-két másodpercre bukott fel. Persze senki nem hitte el, amikor meséltük."
Mrs. Cary háza egy domboldalról néz az Urquhart öbölre, pont ott, ahol a parton az Urquhart kastély XIII. századi romjai komor kőhalomként emelkednek (768-9. oldalak). Angol iskoláztatás és indiai utazások közepette idézte fel nekem élményeit.
"Nem láttam újra 1954-ig", mondja. "Nagy hőség volt abban a júliusban, és a tó jéghideg volt. Ott álltam a dombon, a tyúkokat etettem, és láttam valamit a tó túlsó oldalán, másfél mérföldre, és azt hittem, árbocos halászhajó. Csak azt nem értettem, mit csinál ekkora hajó olyan közel a parthoz."
Mrs. Cary férje, Basil, a RAF nyugalmazott szárnyparancsnoka feleségére nézett és bólintott jelezve, hogy érti, mit nem értett.
"30 vagy 40 láb hosszúnak látszott ez a dolog", folytatja, "és aztán felém fordult, és megindult keresztül a tavon félelmetes sebességgel. Ahogy közelebb jött, tisztázódott, hogy nincs árboca, úgyhogy biztos ki volt nyújtva a nyaka, amikor észrevettem. Amire a kastélyhoz ért, láttam, hogy egy nagyon nagy lazac vetődik félre előle, nyilván a lazacot üldözte. Nagy púpja volt. Bejöttem, és kihívtam a férjemet, Basilt, hogy megnézze, de mire kijött, már nem volt ott semmi, csak a hullámok. Aztán pár hétig megint nem láttam."
Előfordul az ilyesmi. Winifred Cary-t és Alex Campbell-t hallgatva oldódik szkepticizmusom. Erre megjelenik egy pap is, aki azt mondja, látta az állatot. Gregory Brusey atya a Fort Augustus-i benediktus apátság tisztelendője 5 évvel ezelőtt egy hosszú állati nyakat vett észre. Bár a legendának nincs egyházi jellegű kötődése, Gregory atya munkaköre azért mégis hitelesebbé teszi az elmondottakat.
1976-ban a kutatás folytatásával újabb emberek jelentették, hogy látták Nessiet - két rendőr, továbbá Billy Kennedy az Inverness szervizállomás felügyelője. Ő éppen egy barátjával csónakázott, amikor hirtelen öt dudor jelent meg a víz felszínén. "Ezek közül három összeragadt, de a másik kettő teljesen független volt. Biztos, hogy nem egy dologról volt szó, szerintem három dudor tartozott az egyikhez, a másikhoz pedig kettő. Az emberek többsége rémes meséket sző az esetemről, de engem ez egyáltalán nem zavar - én valami olyasmit láttam, amit ők ne láthattak."
A víz alatti kamerák nem tudták lencsevégre kapni Billy Kennedy dudorjait. De a szonár egyértelműen valami nagy dolgot jelzett a tóban. Mint később kiderült, ez egy repülőgéproncs volt, egy a Második Világháborúban elsüllyedt PBY repülő csónak. Eközben a búvárok tucatnyi hulladékot találtak: teáskannák, autógumik tucatát és még sok használatitárgyat. "Én megoldottam a talányt. Nessie bizonyosan egy nagy Florsheim!"
Hiba arra gondolni, hogy a felföldiek a profit érdekében csinálják ezt az egész Loch Ness ügyet. A kereskedelem csak annyiban van jelen itt, hogy Nessie-s pólókat és apró szuveníreket árusítanak. Továbbá létezik egy "Szörny Burger" kocsi is (771. oldal), melynél szárazföldi pleistosaurus szerű húsokat lehet kapni. De a városok és falvak most is ugyanolyanok, mint amilyenek a legenda előtt voltak.
"Igazából nem tudjuk meghatározni, hogy a Loch Ness legendájának mekkora a szerepe a turizmus idecsalogatásában", mondja az Inverness utazási iroda hivatalnoka. "Természetesen biztos ösztönzőleg hat, de ha kiderülne a legendáról, hogy igaz-e, vagy hamis, az sem változtatna sokat a helyzeten. Ennek ellenére aranyos történet, nem igaz?"
De, valóban aranyos törtnét. Olyan történet, ami reménnyel tölt el egy londoni áruházi tisztviselőt, ahogy ott áll a parton szemét erőltetve szemüvege mögött. Órák óta kutatja a felszínt, és bízik abban, hogy vakációja során találkozni fog Nessievel. Ugyan lát valamit, de az nem hasonlít sem hosszú nyakra, sem dudorrra. Talán csak Kevin Murphy zavarta meg a vizet, miközben a huszonnégy mérföld hosszú Loch Ness-ben úszva a következő tíz és fél óra új felvételeit szedi össze.
Murphy, egy londoni újságíró kétszer indult maratoni úszáson, de mindkét alkalommal abba kellett hagynia a hideg miatt. "Legutóbb a kórházban melegítettek fel", mondja Murphy. "Igen, egész végig Nessie-n járt az agyam, amíg úsztam. Egyszer a kezem egy lebegő tejesdobozba ütközött, és én azt hittem, hogy a szörnybe ütköztem bele." Egy olyan úszóklub védnöksége alatt készíti most a felvételeket, melynek neve az elhunyt költők áldását hivatott megidézni: "A Kétéltű Ősök Fürdő Szervezete."
Az úszás utáni éjszaka egy hotel pub-jában gyűltünk össze. Ott voltunk mind, felnőttek, emelve poharunk a 20 láb hosszú állat jóságára és szégyenlősségére.
Csak nem én is hivő lettem?
Augusztus elején, amikor a hanga virágba borul, rózsaszín-lila hullámok borítják be a Great Glen szélén lévő Abriachan-domb gazdátlan házainak ajtajait. Miközben olyan mezők mellett hajtottam el, melyeken egykor bizonyára hős skótok hullatták vérüket, elhaladtam Gordon Sutherland pisztrángfarmja és a posta mellett is. Állítólag ez egész Skócia legkisebb posta hivatala.
Jó volt ott lenni azon a szellős hőségben, ahogy az augusztus pézsmaillata a levegőben terjengett. Tudom, hamarosan vége a nyárnak, ezért ahogy körülnéztem, azon gondolkoztam, vajon milyen lehet ez a felföldi vidék hólepel alatt, ahogy sárga fénysávok csillognak a kandalló tüze által melegített kunyhók ablakain.
Ahogy visszanéztem a lochra, rajta is elgondolkoztam. És akkor megláttam.
Nem volt ott semmi hosszú nyak, sem kicsi fej, sem óriási dudor. Amit én láttam, az az ember igénye volt a misztikum iránt, melyet akkor vesztett el, amikor a Holdat kezdték el felfedezni, amikor az óceánok egy napnyira "zsugorodtak", és amikor a Déli Sark jeges titkait emberek kezdték fürkészni.
Számomra az egész legenda arról szól, hogy az embereknek szüksége van arra, hogy elhiggyék, valami úszik a Loch Ness sötét hullámai közt.
Egy szörny búvóhelye, vagy csak egy csodaszép tó? Lochendtől, és az előtérben látható Ness folyótól mérve, a Loch Ness-i tó 24 mérföldet tölt ki a Great Glenből nevű egész Skóciát átszelő földtörténeti hasadékból. Mélységének köszönhetően több víz van benne, mint bármelyik másik britanniai tóban, sötét vize pedig sohasem fagy be - biztonságos élőhelyet nyújtva esetleges rejtőzködő életmódú szörnyetegeknek. A tavasz a zöld domboldalak mellett kíváncsiskodók hadait is elhozza a tóhoz, akik mind abban bíznak, hogy megpillanthatják a különös lényt, melyről először 1400 éve Szt. Kolumba számolt be.
Egy felföldi Herkules éppen egy 56 fontos vasat hajít át ügyesen a 12 láb magas léc felett. A szörnyvadászó turisták figyelmének elterelésére a felföldi tornákon Drumnadrochit-ban több jellegzetes skót erőpróba van; láthatunk itt súlydobást, kalapácsvetést és tönkhajítást is, melyben nem ritka, hogy 20 láb hosszú fatörzseket próbálnak a magasba dobni.
Fort Augustusban a National Geographic bejegyzett hajói és luxusyachtok hada tuszkolja át magát a Caledoniai Csatornán. A víziútat 1822-ben nyitották meg és a Loch Ness-i tavat köti össze a Great Glen három másik tavával, utat biztosítva a Felföld szívén keresztül. 1873-ban, amikor Viktória királynő kirándult erre gőzösén, a helybéliek még csak egymás közt suttogtak a félelmetes kelpie-kről (ló alakú skót vizittündér) és vízi paripákról.
Változtak az idők, mint ahogy azt a szemetelés elleni plakát, az Inverness-i kirakat Nessie figurái (jobbra) is mutatják.
 "Mint egy fazék zubogó víz", mondta Donald Nicholson őrmester és Alexander Gray főtörzs (fent) egy jelenségről, amit 1976. április 13-án ketten a part mentén elkocsikázva a vízben láttak. A háborgó vízben nem láttak se fejet, se testet, csak két uszonyt. Bár elméletileg nem juthatnak a tóba a Ness folyó gátján át, gyakran próbálják fókákkal magyarázni az ilyen beszámolókat.
Nagy becsben álló tanúk erősítették meg olyanok tömegeinek bizonyosságát, akiknek egyszer megkérdőjelezték a hitelét, vagy elméjük épségét. Tim Dinsdale (balra), volt repülőgéptervező mérnök három könyvet írt a tóról és szörnyéről, miután elkészítette a leghíresebbet a lényt mozgásban mutató műfilmek közül. Alex Campbell (jobbra), nyugdíjas vízügyi megbízott és helyi újságíró 18 találkozásról számolt be 40 tókörüli munkával eltöltött év alatt.
A szemet gyönyörködtető fényképek, bár a bulvárlapokban vihart kavartak, a kétkedőket nem tudták meghátráltatni. A leghíresebbre, amit 1934-ben készített egy londoni orvos, azt mondják, őzet, vagy hódot ábrázolhat:
1955-ben egy londoni bankár figyelt meg két gyorsan mozgó kiemelkedést az Urquhart kastély közelében (fent). Az eredeti negatív karcolásait viselő kép még a hívőket is zavarba ejti. Az 50 láb magas toronyhoz viszonyítva ennek a lénynek a mérete jelentősen meghaladja a leggyakrabban leírt 20 lábat.
Az "Udvarlás Loch Nessben" - Sir Peter Scott, Britannia egyik első naturalistája és Nessie egyik legelismertebb hívőjének festménye (lent) pleisosaurusra hasonlító tülkös, legömbölyített testű hüllőket ábrázol.
Bár 65 millió éve kihaltnak tekintik őket, a legnépszerűbb magyarázatot jelentik a Loch Ness-i rejtvényre. Sir Peter munkájának egy nagy publicitást kapott, uszonyt ábrázoló fénykép (jobbra) szolgált alap ul, amit Dr. Rines készített 1972-ben. A szonár és egy másik, 45 másodperccel később rögzített kép szerint az objektum mozgott.
 A szörny-rajongás nagy pénzeket jelent az idők szelét meglovagolni hajlandó üzletembereknek. A Nessie pólók és ereklyék népszerűek a turisták körében, és egy "Szörnyünk kedvence" nevű ital is élesztgeti a képzelőerőt. Bár a komoly kutatók lehangolónak tartják ezt a fajta kereskedelmivé válást, sok helyi, úgy tűnik, élvezi a népszerűséget. Legtöbben hisznek benne. A nyugati parton egy "Szörnyburger"-árus kocsi (jobbra) kínál gyors ételeket azoknak, akik a tavon akarják tartani a szemüket étkezés közben is.
Nem várt eredm ény: a Rines expedíció számos szikla-kört talált 35 láb körüli mélységben Lochend partjainál. Alan Hunter búvár megvizsgálja a Martin Klein - a térkép készítéséhez használt oldalirányú szonár tervezője - által megjelölt alakzatot. Hasonlítanak más Észak-Skóciában talált ősi körökhöz; jelenlétük a tó szintjének évszázadok alatt bekövetkezett emelkedésére utalhatnak.
 Nessie-t várva a kékruhás National Geographic operatőr, Kirstof (balra)és a Brit Vízalatti Klub munkatársa, Gordon McKenzie egy kamerarendszert és a hozzá tartozó szörny-csalogatókat ellenőrzik 30 lábbal az Urquhart öböl vize alatt.
 A tófenékhez horgonyzott és bójákkal fenntartott vázra rögzített szerkezetek minden módszert bevetnek Nessie előcsalogatására: villogó és állandó fények a szemnek, alacsony frekvenciás hangszimuláció a fülnek és többfajta haltetem (lent) az étvágy felkorbácsolására. A parti megfigyelésre hidrofon rendszert építettek ki, hogy észlelhessék a zajokat, a vázon szonáros helymeghatározót helyeztek el, ha netán ez egészet elhúzná a szörny.
 
Annyit az egész hősies erőfeszítéssel csak annyit értek el, hogy kipróbálhattak néhány vízalatti fényképészeti találmányt, mint például a szonáros elsütő-mechanizmust. Ez a műszer olyan érzékeny, hogy a környezetében észlelt legkisebb mozgásra is képes exponálni, így jó néhány képet készített kis angolnákról (jobbra) és más halakról. A környező dombok tőzegétől sáros tóvíz a derengésben Skót whisky-re hasonlít. De fény nélkül, 40 méteren túli mélységben "olyan volt, mint eltévedni egy szénbányában", mondta Kristof. Ezekben a tiltott vizekben egy 1930-as történet szerint a fenéken egy csapat búvár hozzáért valami óriási suhanó dologhoz, és hófehérre őszült a hajuk, mire felértek.
Az Urq uhart öböl fenekén - a kísértetek titokzatos világában szétszórt holmikat találunk: egy sótartó (balra),  csomó cipő, algakoszorús borosüvegek és sok teáskanna (lent).
Amiről azt suttogták, hogy egy szörnyeteg csontváza, kiderült, hogy csak egy farönk (alul). Mivel már néhány csont is sokat adna a lény hitelességéhez, a fenék kutatása - a búvárkodáshoz túl mély vizekben szonár segítségével - vált Loch Ness kutatásának elsődleges területévé.
 Ha ez valóság és nem mesebeszéd, valahol csak el kell pusztulniuk ezeknek a szörnyeknek! És a tetemük miért nem jön fel a felszínre? A tudósok szerint az alacsony hőmérséklet és a víz savas kémhatása lecsökkenti a felhajtóerőt; a tetem teljesen természetesen süllyedne el a mélybe. De néhány megfigyelő szerint a szörnyeknek titkos temetőik vannak - talán víz alatti barlangok. Mások szerint köveket esznek, és ezek súlya tartja őket haláluk után a víz fenekén. A helyi lakosok pont abban látják a tó hírnevét, hogy a szörnyet sosem látták még holtan. Sokan úgyvélik, hogy ha tényleg találnának tetemet, akkor azzal az emberiség egyik legaranyosabb legendáját temetnék el.
írta: William S. Ellis
Fényképezte: Emory Kristof és David Doubilet (mindketten a National Geographic munkatársai) |
