Valami arra késztette Ricardo Martinezt, hogy megálljon és felemeljen egy kődarabot az Ischigualasto fennsík vöröses homokjából. Talán az, ahogy a nap árnyékot vetett Észak-nyugat Argentína lankás felszínén.
Ám az is lehet, hogy egyszerűen csak szerencséje volt. Mindenesetre valamiért kétszer is a kőre esett a tekintete.

- Már éppen el akartam dobni – emlékszik vissza a fiatal paleontológus – amikor megláttam a fogakat.

Rájött, hogy amit a kezében tart nem más, mint egy kőbe ágyazódott koponya, amely talán több, mint 225 millió éves.

Amint a helyszínre érkezem, az argentín-amerikai expedíció tagjai mind az izgatott Martinez körül szorgoskodnak.

-Fantastico!- mondja egyikük. – Excelente! – kiáltja egy másik ember. Lelkesen dolgoznak, hogy a felszínre hozzanak egy régen kihalt, birka nagyságú csontvázat. Ilyen példányt talán még senki sem látott ezelőtt.

Csak az imént érkeztem a csoport táborába a 34 éves Paul Serenoval, a Chicago Egyetem professzorával, aki az expedíció egyik vezetője. Sereno azonnal a csontvázhoz siet és leguggol, hogy szemügyre vegye. Egy fogászati szondával elkezdi lekapargatni az egyik lábról az évezredek során rárakódott homokot. Rendkívül izgatott. Egyébként arról híres, hogy mindig nagyon szerencsés a leleteit illetően. Nagyon reméli, hogy a szerencséje most sem hagyja cserben.

- Ez egy ugunalis ( egy kis csont, ami a karmokat tartja ) és ez itt egy behajlított ujj. A negyedik lábujj. – mondja. A boka felé fordul és a csontokhoz beszélve megjegyzi: - Igen. Viselkedjetek jól, és akkor szép kis dinoszaurusz lesz belőletek.

Sereno tudja, hogy ez az állat nagy valószínűséggel egy primitív krokodil, amely azidőtájt fejlődhetett ki. Mikor 225 millió éve e száraz és kegyetlen vidék felszíne kialakult, az őshüllők még nagyon ritkák és viszonylag kicsik voltak. A világ szó szerint csúszó-mászó és nagyobbacska állatok félelmetes élőhelye volt.

Sereno 1988-ban egy itteni expedíciója során találta meg a legősibb ismert dinoszaurusz, a Herrerasaurus legteljesebb csontvázát, ami egy kb. fél méteres, ormányos állat volt. Egy hasonló felfedezés reménye vonzotta ma vissza ide. Ez a fennsík Argentínában azon kevés helyek egyike, amely jeleket őriz az őshüllők hajnalából.

- Úgy tűnik van egy dinoszauruszunk! – kiált fel végül Sereno. Már elég tisztára kaparta a boka melletti csontot, hogy magabiztosan ki merje jelenteni. Minden példány úgy egy tucat csontvázi jellegzetességet mutat, amelyek általában a mozgásra és a felépítésre utalnak. A bokák ilyen szempontból döntő jelentőségűek.

A láb felépítése egyértelműen megkülönbözteti az őshüllőket az előttük élő és a modern állatoktól. A krokodilok lábai például a testük oldalából nyúlnak ki. A dinoszauruszoké pedig a testük alatt helyezkedik el, mint például a lovaknál. Ez feljebb emelte a gyomrukat a földről és lehetővé tette számukra, hogy egyenesen és talán fürgébben járjanak.

A következő napokban Serenoban felmerült az a gyanú, hogy ez a dinoszaurusz talán még primitívebb, mint a Herrerasaurus. A Chicago Egyetemen végzendő több hónapos tanulmányozás talán majd igazolja ezt a feltevést és új fényt vet a korai őshüllők családfájára.

Tudományos újságíróként végighallgattam minden vitát a dinoszauruszok 65 millió éve történt kihalását illetően. Vajon halálra fagytak egy üstökös, vagy aszteroida becsapódás utóhatásként? Vagy egy vírus, esetleg klíma változás terítette le őket? Parázs viták folynak erről, de máig sincs eredmény. Közben egy csendesebb, ám sokkal fontosabb elmélet született. A világ minden táján, olyan durva helyeken, mint az Ischigualasto Völgy is, paleontológusok maroknyi csoportjai próbálják újraírni a dinoszauruszok életének könyvét és nem foglalkoznak azzal, hogy hogyan haltak ki.

Mostanában, ahogy az ásatások helyszíneit és a múzeumokat látogatom, azon vettem észre magam, hogy jobban érdekel az eredet, mint a kihalás. A dinoszauruszok, amint megtudtuk róluk, kivételes feltalálók voltak. A hatékony anyagcsere, a mozgás és az olyan társas viselkedés, mint a csordaszellem és az anyai gondoskodás úttörői.

Talán jó hír, hogy képzeletünk e szörnyei még ma is élnek. Az elmúlt évtizedben a legtöbb kutató azon vitatkozott, hogy vajon a madarak anatómiailag nem eredeztethetőek-e a dinoszauruszok családfájából.

Ahogy Kevin Padilan a Kalifornia Egyetemről is a következőket állítja: - Az őshüllők nem haltak ki. Dinoszaurusz itatóhelyünk van a kert végében, sült dinoszauruszt eszünk hálaadáskor és dinoszaurusz nugetteket eszünk a McDonald’s-ban.

A dinoszaurusz szót először 1842-ben használták nyomtatásban. Sir Richard Owen angol anatómustól származik, miután kiderült, hogy a nemrég talált fosszíliák egy ismeretlen állatcsoport tagjai. Owen összeillesztette a görög „denios”, vagyis szörnyű és „sauros”, azaz hüllő szavakat, hogy meghatározza a figyelemre méltó leleteket.

Ma már tudjuk, hogy az őshüllők165 millió éven át uralták a földet, kb. 250 milliótól 65 millió évvel ezelőttig. A tudósok hozzávetőlegesen 350 ismert fajt tartanak számon, melyek felét az utóbbi 20 évben fedezték fel. Azonban úgy hiszik, hogy mindez még csak töredéke a valaha létezett fajoknak. Mind valószínűleg a kétlábú, fácán nagyságú hüllőből alakult ki.

Közben Chicagóban Sereno vizsgálata megerősítette, hogy a talált dinoszaurusz csontváz valóban primitívebb, mint a Herrerasaurus. Nincs még olyan rugalmas állkapcsa, ami a későbbi húsevő állatoknak lehetővé tette a menekülő áldozat csapdába ejtését és szétmarcangolását. Sereno ezért meg van róla győződve, hogy ez az új lelet áll a legközelebb a legelső létezett dinoszauruszhoz.

- Eoraptornak neveztem - mondja – a görög mitológiában szereplő hajnal istennő, Eos után. A raptor pedig tolvajt jelent. Ez az állat egy könnyűtestű kis csirkefogó volt. Odatolakodott más állatok áldozataihoz és azok testéből szerzett magának falatokat.

Sereno szerint még azért is jelentős ez a lelet, mert segítségével talán könnyebben meghatározhatjuk, hogy mikor ágazott el a dinoszauruszok törzsfája. A paleontológusok már régen elkülönítettek két fő dinoszaurusz csoportot: a szauritikusokat, amelyek csípője hüllőszerű jellegzetességeket mutat és az ornitikusakat, amelyek csípője viszont inkább a madarakéhoz hasonlít. A tudósok máig sem biztosak benne, hogy e két különböző felépítés hogyan befolyásolhatta a mozgásukat. Mindazonáltal mindkét csoport más utakon fejlődött tovább.

A szauritikus ág sok jól ismert dinoszauruszt foglal magába, mint például a szaropodákat ( nagytestű, négylábú, hosszúnyakú, növényevők csoportja, amelybe beletartozik például a brontosaurus ), és a theropodákat, a telhetetlen húsevők azon csoportját, amelynek törzsfája elvezet a madarakhoz éppúgy, mint a Tyrannosaurus Rexhez.

Az ornitikus ág képviselői ugyanakkor kizárólag növényevők. Ez az ág is sok közismert fajt mondhat magáénak. Sokuk kétlábú volt, mint a kacsacsőrű dinoszaurusz is. Mások, mint a páncélozott sztegoszaurusz, vagy a nagy szarvú ceratopszok négy lábon jártak.

Sereno mindkét dinoszaurusza a szauritikus ághoz tartozik. Hozzáteszi, hogy a legkorábbi, ismert ornitikust is az Ischigualasto völgy közelében találták meg. Bár még nincsenek teljesen feltérképezve, Argentína leletei azt jelzik, hogy 225 millió évvel ezelőtt a dinoszauruszok törzsfája már két ágra szakadt. Ettől kezdve az őshüllők robbanás szerűen sokasodni és variálódni kezdtek.

Milyenek voltak ezek az ős dinoszauruszok? Lábaik hosszúak voltak, Sereno szerint inkább a gazelláéhoz hasonlítottak, mint a modern krokodiléhoz. Jól fejlett mellső végtagjaik voltak, gyorsan és kecsesen mozogtak. – Kiváló harcosok voltak és látszólag mindent megettek, amit csak meg tudtak fogni.

Falánkságukra Új-Mexikóban, az Ischigualasto völgytől messze északra fekvő kis múzeumban, a Ghost Ranchon fekvő Presbiteriánus Egyház egy konferencia termében találunk bizonyítékot. A múzeum gondnoka Lynett Gillette egy Coelophysis karcsú, kifejlett csontvázát mutatja meg, amelynek gyomrában saját fajtájának kisméretű csontjait találták.

Volt rá példa, hogy több Coelophysis csontvázat találtak egy helyen, közel egymáshoz, minthogyha valamiféle elemi csapás áldozatai lettek volna. 1947-ben egy farmon történt ásatáson kiderült, hogy miben voltak még újszerűek a többi előttük élt állathoz képest: csoportokba tömörültek és így megteremtették a társasági viselkedés korai formáját.

Mi lehetett ezek célja? Hatékonyabb vadászat, táplálkozás, netalán védekezés? Hans-Dieter Sues szerint az Ontario Királyi Múzeumból a korai csordásodás tanúi lehetünk a fenti esetben.

A Coelophysis felépítése olyan, mint egy hosszútáv futóé. – Gyorsaságára és ügyességére azét lehetett szükség, – magyarázza Gillette – hogy el tudjon menekülni az olyan szörnyek elől, mint például az a phytosaurus.

Megfordulok, hogy lássam az imént említett, fél méternél kicsit hosszabb példány csontvázát, ami valójában nem más, mint egy hatalmas állkapocs farokkal. Ezek a krokodilszerű ősállatok kisebb tavakban és folyókban éltek. Természetesen rajtuk kívül még más, vérengzőbb állatok is megkeserítették a Coelophysis életét, mint például az óriási amphibiánok, amelyek leginkább egy szalamandra és egy aligátor keverékére emlékeztettek.

A Coelophysis pedig kisebb állatokat terrorizált: rovarokat, kisebb amphibianokat, kis termetű hüllőket és a mai emlősök őseit. Ez utóbbiak akkoriban cickány méretű, szőrös állatok voltak, és körülbelül ugyanabban az időben fejlődtek ki, mint a dinoszauruszok. 165 millió évig mégis csak mellékszerepet játszottak az élet színpadán. Senki sem tudja miért. Az emlősök már akkor viszonylag nagy aggyal rendelkeztek és feltehetően az őshüllőknél sokkal hatékonyabb melegvérű anyagcserével.

A dinoszauruszok azonban meglepően kifinomult anyagcsere fogásokat fejlesztett ki. Ezek a legújabb felfedezések részét képezik. Néhány évtizeddel ezelőtt ezeket az állatokat csak nagy hüllőknek tekintették, a tudósok azt hitték, hogy mind hidegvérű, vagyis ektoterm volt. Ezek, mint a mai hüllők nagymértékben függenek a környezet hőfokától, hogy szabályozni tudják belső hőmérsékletüket. Ha egy aligátor a napon sütkérezik, az energiával tölti fel, ha pedig a hűvös vízben úszkál, az lelassítja. Az ilyen állatok nem képesek tartósan nagy aktivitásra. A melegvérű, azaz endoterm állatok viszont maguk állítják elő önfenntartásukhoz a megfelelő mennyiségű energiát. Emiatt bármikor képesek erőkifejtésre, amikor csak szükségük van rá.

Az 1960-as évek végén egy tekintélyromboló fiatal paleontológus, Robert Bakker rávilágított, hogy a dinoszauruszok sohasem lehettek volna a világ urai, ha anyagcseréjük nagy hüllőkéhez hasonlított volna. Ezzel a kijelentésével pedig elindított egy fontos folyamatot. Bakker ezeket az állatokat hátsó végtagjukon rohangáló, fára élelemért felkúszni képes állatoknak képzelte. Mindez pedig lehetetlenség volna meleg vér nélkül.

Manapság a legtöbb tudós elutasítja a „vagy-vagy” nézetet. – Ezek az ősállatok szinte mindenre képesek voltak az anyagcseréjüket illetően. - állítja Hans-Dieter Sues. Bizonyára kifejlesztettek valamilyen hőmérséklet szabályozó technikát. A nagyobb állatok, amelyek teste jól tartotta a meleget, inkább az ektotermia felé hajlottak, míg a kisebbek, amelyeknek több energiára volt szükségük, hogy elszaladjanak támadóik elől, inkább endotermek voltak.

Írta: Rick Gore

Fotók: Louise Psihoyos

Festmények: John Gurche

Fordította: Kálvin Krisztina