Már nagyon régóta gyalogoltam. Én csak vissza akartam jutni a kis házunkhoz, az aranyszínű fa tetejére, de valahol rossz irányba fordulhattam, és én elvesztem a sok út, és a rengeteg gondolat között. Nem tudom, hogy milyen az az aranyszín, de te mindig azt mondtad, hogy a napsütésbe olyan a fánk, mintha csupa-csupa aranyból lenne az egész, mint a hajam. És ha te azt mondtad, akkor én tudtam, hogy annak úgy is kell lennie.

Nem tudtam merre lehetek, de azt tudtam, hogy még világos van – sárga napfény illat volt mindenhol - de a piros rozsdás kerítés illatát semerre sem éreztem. Néha kicsit megszaporáztam a lépteimet, de olyankor mindig beleütköztem egy mérges felnőttbe, aki még jobban sietett valahova, mint én tehozzád. Szívesen megkérdeztem volna valamelyik mérges-hangú, szigorú-szagú felnőttet, hogy vajon miért siet úgy oda, ahova? De tudtam, hogy úgysem siethet senki jobban sehova, mint én hozzád. És ettől még elveszettebbnek éreztem magam.

A zord felnőttek nem tudhatták, hogy az én kis világom odabelül tiszta-tiszta fekete, mert az utálatos fehér botot már réges-rég eldobtam. Szerettem, hogy nem tudják, mert nem szerettem a szánakozó, pusmogó felnőtteket. Akárhová is mentem, sajnálkozva susorgott körülöttem minden és mindenki; susorogtak a szoknyák, a kiscipők, a babakocsi kerekek, a kabátok és a kalapok, meg a bácsik és a nénik, akik alattuk voltak. Nem szerettem, hogy mindig susorognak, ha én megyek valahova. És én pedig szerettem menni, a széllel együtt menni, szaladni mindenfele szanaszéjjel. És a susorgó mindenek ott voltak mindig, ha én a széllel mentem, szaladtam. És én nem szerettem, hogy ott vannak, nem szerettem, hogy rólam susorognak. Ezért is dobtam ki a fehér botomat.

A felnőtteket azért sem szerettem, mert mindig csak susogtak, és annyira susorogtak, hogy segíteni már nem is maradt idejük. Szegény felnőttek, biztos nagyon el voltak már fáradva a nagy susorgásba. Szerencsére miattam már nem kellett többet susorogniuk, mert így már nem tudhatták, hogy én képek helyett illatokra emlékezem.

Összeszorított szájjal gyalogoltam tovább, és már fájtak a lábaim is, és tudtam, hogy a kis szandálom is tiszta kosz lett, meg a masnik rajta, amiket te úgy szeretsz. Sajgott a lábam a masnik alatt, sajgott mindenem, de nem álltam meg, mert féltem, hogy akkor soha többé nem tudok újra elindulni.

Már csak nagyon lassan vonszoltam a fodros szoknyás magamat előre, és a tücskök ciripeléséből tudtam, hogy lassan este lesz. Nagyon elfáradtam. Megálltam egy girbe-gurba, fura tapintású kerítés mellett, és leültem az aljába. Hirtelen nagyon szerettem volna, ha ott vagy velem. Szerettem volna rögtön a tóparton vagy az aranyszínű fa tetején teremni, és hallgatni, ahogy számolod a csillagokat, amíg el nem fogynak. Vagy szerettem volna ugrálni a domboldalon a bárányainkkal este, amikor nem tudnak elaludni, vagy vattacukor-illatú vadász-felhőket szélnek ereszteni, mert ha szerencsénk van, akkor elkapják a legfényesebben ragyogó csillagokat és a tenyerükben hozzák vissza nekünk.

Csend volt már mindenhol, és én halkan szuszogva vártam rád. Becsuktam a szemem, és hallottam, hogy velem szuszog az egész világ. Velem szuszogtak a falevelek, a napsütés, a domboldal és a Duna, szuszogott az egész város, minden utca, és minden ember együtt szuszogott velem. És én a nagy szuszogásba annyira erősen gondoltam rád, hogy egyszer csak ott voltál mellettem. Szinte láttam, ahogy leülsz mellém a fűbe, a csúnya kerítés tövébe, és közben hallottam, hogy kapkodva veszed a levegőt – régóta kereshetted már a fodros szoknyás engemet. ’Eltévedtem’ – mondtam csendben és hallottam, hogy a boldogságtól csillog a szemed. Közelebb ültél, és megfogtad a kezem. ’Hazaviszlek, jó?’

Írta:
Qeis Leila