- Milyen lelki folyamatok vezethetnek a középéleti válsághoz?

A folyamat oka a változás. Ha létezne olyan ember, akiben és aki körül hosszú időn át semmi sem változik, akkor hamarosan megszűnnének benne a lelki folyamatok. Itt nem azokra az ingermegvonásos helyzetekre gondolok, amilyen a csendfürdő, vagy meditáció, mivel ezekben az esetekben az jelenti a jelentős változást, hogy az addigi tevékenységhez képest kivonjuk magunkat a világ külső hatásai alól. A középéletre vonatkozóan ki nem hallott volna az „árva a ház” - szindrómáról, és ez épp a középéletre jellemzően 40-50 éves kor körül következik be, hiszen a gyerekek „kirepülnek a fészekből”. Megszűnik az az időbeosztást, célokat, gondolatokat, tetteket meghatározó fontos tényező, amit a gyerek jelent. A helyén űr támad, ami teljesen törvényszerű, a kérdés viszont az, hogy mindez mennyi ideig tart. Amikor valakinek nincs részletes és konkrét programja arra az esetre, hogy mit tesz majd, hogyan és milyen tevékenységgel rendezi be nemcsak a dolgos nappalait, hanem az estéit és szabadnapjait is, az elhúzódó válságra számíthat. Tüneteit tekintve olyan érzés mintha meghalt volna egy kedves, közeli hozzátartozó. Különösen igaz ez olyan anyák esetében, akik kizárólag a gyerekekre áldozták és tették fel életüket, és így feleslegesnek érzik magukat. Tapasztalataim azt mutatják, hogy a 18-20 éves fiatalok konkrét elképzelésekkel rendelkeznek az életükkel kapcsolatban, de ezek a tervek csak a gyerekek felneveléséig tartanak. Meggyőződésem, hogy a középkornál fellépő betegségekért vagy azok súlyosságáért legalább oly mértékben felelős a gyerekek felnevelése utáni időszakra szóló tervek hiánya, mint a genetikus háttér. Olyan ez, mintha testi és lelki energiahiány lépne fel. Biológiai szinten a szervezet öngyógyító, de a saját magát megújító folyamatai nem működnek megfelelően, és ez önmagában is betegséghez vezet, majd a pszichés energiahiány depresszióként jelentkezik.

- Felismerhető-e a szülő túlzott ragaszkodása a gyerek számára?

         Igen. Nem egy olyan esetet tapasztaltam, ahol egy vagy több gyerek a családban tudattalanul vállalja a problémás, a tehetetlen, a beilleszkedni nem tudó, önállótlan szerepét, csak hogy ne kelljen a szülőknek, főleg az anyának egyedül maradnia, és szembesülnie például tartalmatlanná vált házasságával. Sok férfi azért teszi sorozatosan tönkre a kapcsolatait, hogy legyen a mamának egy-egy csalódás után kit dédelgetni, vigasztalni. Vigyázat! Erre az egész életet el lehet pazarolni, de nem kötelező!

- A belső biológiai változások erősíthetik-e a jelenség kialakulását?

         Úgy látom, hogy minden külső és belső környezetben hirtelen létrejött változás krízishez vezet. A változó kor is legtöbbször így okoz gondot, és nem vagy elsősorban nem fizikai szinten. Tehát túl gyors a változás. Igaz, hogy a női hormonok termelésének csökkenése hajlamossá tesz minket a ráncosodásra, de az is igaz, hogy éppen emiatt lehetőségünk nyílik arra, hogy a következő 40-50 évre újraalkossuk önmagunkat. Fel kell azt is ismernünk, hogy felelősek vagyunk a metakommunikációért is, ami annyit jelent, hogy mosolyogjunk minél többet, és ha csak lehet.

- Jellemző a válság mindkét nemre, és vannak-e külső fizikai jelei?

         Valóban igaz a férfiakra és a nőkre egyaránt. Viszont el kell mondanom, hogy mi nők a génjeinkért nem, de a tiszta ápolt külsőnkért felelősek vagyunk. A változó kor külső jeleit tekintve tanácsolom, hogy aki csak teheti szerezzen be egy akkora tükröt, amiben tetőtől talpig látja magát. A tükör segítségével havonta egyszerű, amikor egyedül vagyunk, nézzük meg magunkat ruhátlanul, mintegy „leltározva”. Bármilyen is a külsőnk ne essünk pánikba! Ha látjuk, amit látunk, képesek vagyunk azt is tudni, hogy mi a teendő.

- Van-e összefüggés az egyén eredménytelensége, sorozatos kudarcélménye és a már kialakult krízis között.

Az összefüggés egyértelmű, de az eredménytelenségért is legalább annyit kell tenni, küzdeni, mint az eredményességért. Ahogy a kérdésben is elhangzott sorozatos a kudarcélmény, tehát régóta létező. Ezt a tényt most végre ráfoghatjuk az életkorra (amin ugye nem lehet változtatni). Amennyiben szerintünk a kudarcnak az életkor azoka, fel kell tennünk magunknak a kérdést - vajon akkor a többi időszakban valóban sikeresek voltunk? Erre a lelke mélyén mindenki tudja a választ. Amennyiben a válasz igen, akkor itt az ideje valami újat kezdeni, ha a válasz nemleges, akkor őszintén érdemes végignézni, hogy mi a teendő. A változásokkal együtt járó hormonális okok sem lényegtelenek, és ezek is képesek befolyásolni hangulatunkat. Biztosan nem mindegy, hogy gyászkeretbe vagy rózsaszínben látjuk a világot. Javasolnám, hogy a fontos döntéseket ne a "szélső" állapotban hozzuk meg. Sőt tekintsük kötelességünknek a családunkat értesíteni arról, hogy ma nagyon rossz kedvem van, és szeretnék egy kicsit visszavonulni.

- Az okok feltárásában hogyan segíthet a szakember?

         A szakember a tudásán kívül nemcsak tanácsokat adhat. Segít abban, hogy a humorérzékünk mindig kéznél legyen, hogy ki-ki hasznosan struktúrálja azt az időt, amíg a szél elfújja a sötét felhőket. Sok esetben elég várni, hiszen ami nem létezett öröktől fogva, az nem is tarthat örökké.

- Milyen hozzáállást igényel a gyógyulás a páciens részéről?

         Elsősorban sok-sok türelmet. Aki türelmetlen, annak a szakember segít, hogy a saját türelmetlenségét türelemmel alaposan megvizsgálja úgy, mint a saját belső energiájának egyik lehetséges megjelenési formáját, és ez örvendetes tény. Nem létezik tilos érzelem és gondolat. A lényeges az, hogy mit kezdünk vele. A türelem megszületik, ha van cél, és ha van cél nő a teherbíró képesség. 40-50 éves korban precízen megtervezhetjük, hogy milyen öreggé szeretnénk válni. Az új évezredtől azt is várom, hogy nemcsak biológiai válik lehetővé az egyre hosszabb élet, hanem megszületik ennek a kultúrája is. Génjeink és fizikumunk képessé tesz minket arra, hogy akár 150-200 évig élhetünk. A matuzsálemi korú emberek nemcsak aktívan, hanem békés háborúmentes környezetben élnek. Tehát a reproduktív korszak elmúltával van más út is, mint a „boszorkánnyá válás”. 40-50 év között váltókon halad át a létezésünk. Döcög, billeg, néha lassítani kell, hogy megelőzzünk egy kisiklást. Fontos tudnunk, hogy hová merre tartunk ahhoz, hogy a váltókat megfelelően állítsuk. Talán egy újrarendező pályaudvar is van, talán mozdonyt cserélünk, bizonyos vagonokat lekapcsolunk, vagy mások hozzánk csatlakoznak. A lehetőség adott, de nem kötelező, hogy csak kizárólag válságot éljünk át. Hátra és azután újra előretekintő átrendeződés lehet ez az időszak. A Tibeti Halottaskönyv Bardonak nevezi az életek közötti életet. A középélet lehet ilyen Bardo, egy életen belül egy második élet kezdete vagy mondhatnám úgy is, hogy egy újabb inkarnáció előkészítése. A középéletet tekinthetjük újraszületésünknek is. A születés csodája, szépsége pedig egészen másfajta szempontok miatt gyönyörű, mint egy régi kastély kincsei. Ha létezik univerzális tudat, akkor épp a mostani 40-50 éves emberek teremtik meg, vagy fedezik fel újra azokat a bölccsé válási „pszichés szoftvereket”, amelyekre ott a lehetőség az agyunk mindezidáig szunnyadó, nem használt, de meglévő területeiben. Itt az ideje megírni a programokat az életünk második 40, és a kultúrák második 4000 évére. Tennivaló van elég, az idő pedig kevés arra, hogy kapkodjunk. Fontos és tiszteletreméltó időszaka ez az emberi életnek, és nem szól kevesebbről, mint arról: hogyan tovább? Egyénileg és globálisan is.